A szociológia módszere (Hungarian) Émile Durkheim 211 downloads.pdf

The Project Gutenberg eBook of A szociológia módszere

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at
www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you
will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: A szociológia módszere

Author: Émile Durkheim

Translator: Antal Balla

Release date: December 30, 2023 [eBook #72549]

Language: Hungarian

Original publication: Budapest: Franklin-Társulat, 1924

Other information and formats: www.gutenberg.org/ebooks/72549

Credits: Albert László from page images generously made available by
the Library of the Hungarian Academy of Sciences

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A
SZOCIOLÓGIA MÓDSZERE ***

KULTURA és TUDOMÁNY

A SZOCIOLÓGIA MÓDSZERE

IRTA DURKHEIM EMIL
FORDITOTTA BALLA ANTAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

A SZOCIOLÓGIA MÓDSZERE

IRTA

DURKHEIM EMIL

FORDITOTTA ÉS ELŐSZÓVAL ELLÁTTA

BALLA ANTAL

MÁSODIK KIADÁS

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

A FORDÍTÓ ELŐSZAVA.

Durkheim Emil kis műve, amely most második javított kiadásban kerül
a magyar olvasóközönség elé, jóval többet nyújt, mint amennyit címéből
sejthetnénk. Ebben a könyvben nem a tulajdonképeni módszertani rész a
fontos, hanem a szerzőnek sajátos, és az egész szociológiai tudományban
egyedülálló felfogása a társadalmi tényekről. Mi a társadalmi tény, melyek
ennek a társadalmi ténynek az egyéni megnyilvánulásoktól eltérő
jellemvonásai, hogyan fogjuk fel, mi módon tehetjük tudományos
vizsgálódás tárgyává ezeket az úgynevezett társadalmi tényeket, ezeknek a
kérdéseknek kifejtése, szóval a társadalmi tudománynak nemcsak
módszertani, hanem egyben ismerettani alapvetése Durkheim e művének
fontos és elsősorban figyelemreméltó tárgya. Szociológiai rendszerének
alapvető gondolatait pár szóval összefoglalhatjuk. Társadalmi tény az
emberi cselekvésnek minden olyan módja, amely az egyénre külső
kényszert gyakorol. A társadalmi tények lényege tehát a kényszer, amely
kívülről determinálja az emberi akaratot ilyen vagy amolyan
cselekvésmódra. Ezeknek a társadalmi tényeknek külön önálló és minden
egyéni megnyilvánulástól független létük van, szembehelyezkednek az
egyén akaratával, állandó nyomást, állandó kényszert gyakorolnak reá,
engedni köteles nekik, akár tetszik neki, akár nem. A társadalmi tények nem
jelentkeznek szükségképpen mindig ilyen elkülönült formában, mert amint
Durkheim az öngyilkosságról és a vallási élet kezdetleges formáiról szóló
nagy munkáiban kimutatja, individualizálódhatnak bennünk s
egyéniségünkké, énünkké válhatnak.
Hogyan közelíthetjük meg, mi módon tehetjük megismerés tárgyává az
ily módon meghatározott társadalmi tényeket – erre ez a rövid felelet: úgy
tekintjük őket, mint dolgokat. A nagynevű szerzőnek ez a tétele adott okot
legtöbb félreértésre. Dolgok alatt Durkheim termilogóiájában nem a
jelenségeknek metafizikai módon való felfogását, nem valami sajátságos,
rejtélyes, substancializált fogalmakat kell értenünk, mint ezt Durkheim

egyes kritikusai magyarázták. Dolog minden, ami tárgya a tudományos
megismerésnek. Amint a fizika, vagy a kémia vagy akár a geológia
jelenségei tárgyai lehetnek a tudományos vizsgálódásnak, ugyanígy
objektumnak tekinthetjük a társadalmi tényeket is a kuattó értelemhez való
viszonyukban. Dolog mindaz, amit az értelem csak úgy tud felfogni, ha
kilép a maga valóságából és a megfigyelés és kísérlet útján kevésbbé
érzékelhető, rejtettebb tulajdonságait is feltárjuk. Sokan lehetetlenségnek
tartották, hogy a társadalmi tényeket úgy tárgyalják mint dolgokat, mint a
fizika vagy a kémia jelenségeit, s ráfogták Durkheimre, hogy materializál
spirituális erőket. De erről szó sincs. Ezt a lépést már megtette a tapasztalati
lélektan, amely csak azóta exakt tudomány, amióta a lelki élet jelenségeit a
tapasztalati tudományok analogiájára tárgyalja. Amióta bebizonyult, hogy a
társadalmi jelenségeket nem lehet az izolált egyén lelki tulajdonságaiból
megmagyarázni, hogy vannak jelenségek, amelyek az együttes élet
produktumai, ezt a fontos lépést a szociológiának is meg kellett tennie.
Durkheim az ő elveit munkáin szemléltette. Az «Année sociologique»-
ben és egyéb folyóiratokban megjelent nagyszámú értekezésén kívül három
nagyobb munkát hagyott hátra. Az első a társadalmi munka megosztásáról
szól (De la division du travail social, Paris, 1893), amelyen még érezhetők
a kezdet nehézségei. A másik kettő: az öngyilkosságról szóló (Le Suicide,
II. kiad., Paris, 1912) és vallás problémáját tárgyaló (Les formes
élémentaires de la vie religieuse, Paris, 1912), a szociológiai irodalom
legértékesebb termékei közé tartoznak. A vallási élet kezdetleges formáiról
írt müve Durkheimnek legnagyobb szabású, rendszer és stílus tekintetében
is legtökéletesebb alkotása.
Mintkét jelenségnél a meghatározásból indul ki. «Öngyilkosságnak
nevezünk minden olyan halálesetet, amely közvetve vagy közvetlenül olyan
pozitiv vagy negativ cselekményből származik, amelyet az áldozat maga
hajt végre, s amelyről tudta, hogy ezt az eredményt kellett létrehoznia».
Óriási történelmi, statisztikai, etnológiai és egyéb adatra támaszkodva
állapítja meg ezután az öngyilkosság különböző típusait, kifejti a
cselekmény közvetett és közvetlen okait, s végül bebizonyítja, hogy az
öngyilkossági esetek a társadalom alkatával függnek össze, ezért
szükségképpeniek és elkerülhetetlenek. A jelenség normális mindaddig, míg
felül nem mul bizonyos mértéket.

Ugyanilyen eljárás szerint ugyanazzal a mélyreható analizissel és
szintézissel tette megismerés tárgyává a vallási élet jelenségeit. Melyek a
vallási tények? Minden vallásnak legfőbb eleme vallási hiedelem, vagy
hiedelmek, ezenkívül a szokások, a szertartások, amelyek a szentnek tartott
s a többi dolgoktól elkülönített vagy tiltott dolgokra vonatkoznak. Alapvető
jellemvonása még, hogy ezek a hiedelmek és szokások egy bizonyos
közösséggé, azaz egyházzá egyesítik mindazokat az egyéneket, akik ezeket
a hiedelmeket hiszik és a szokásokat gyakorolják. Minden vallásnak, vagy
vallásrendszernek, a legegyszerűbbnek épúgy, mint a legösszetettebbnek
van egy közös jellemvonása, az tudniillik, hogy a dolgokat két csoportra:
egyháziakra és világiakra különíti el, azaz megkülönböztet szent és profán
dolgokat. A vallásos hiedelmek tehát olyan képzetek, amelyek kifejezik a
szent dolgok természetét és a profán dolgokhoz való viszonyát. A
szertartások pedig szabályok, amelyek az embernek a szentnek tartott
dolgokkal szemben való magaviseletét szabják meg. Minden vallás eszerint
szent, azaz különválasztott és tiltott dolgokra vonatkozó hiedelmeknek és
cselekményeknek szilárd rendszere, azaz olyan hiedelmeké és cselekvéseké,
amelyek ugyanazon erkölcsi közösségben, azaz egyházban egyesítik azokat,
akik hozzájuk tartoznak. A Spencer és Tylor-féle animizmus néven ismert
elméletet, Durkheim szerint, igazolni lehetetlenség. Ez a tan a vallási
életben realitás nélkül való hallucinációkat lát, már pedig a vallásnak a
társadalom kialakulására és az egyetemes kultúrára való hatását nem
érthetjük meg, ha az nem egyéb, mint kósza álmoknak és illuzióknak
tömege.
Durkheim kifejti ebben a legszebb és legmélyebben járó művében, hogy
a vallási élet s annak összes nyilvánulásai épen olyan adottságok, épen
olyan realitások, mint a kémia és a fizika jelenségei. A másik elmélet: a
Max-Müller-féle naturizmus épen olyan téves, mint Herbert Spencer és
Tylor animizmusa. A naturizmus azt tanítja, hogy a vallásos érzelmeket a
természeti erőknek az emberi kedélyre gyakorolt hatása hozta létre. Ha ez
igaz volna, a vallásos érzelemnek szükségképen meg kellett volna szűnnie
abban a mértékben, amint a természet megismerése előhaladt. Durkheim a
vallási élet legkezdetlegesebb formáját a totemizmust tette vizsgálat
tárgyává, még pedig azért, mert itt a jelenségek még nem összetettek, és a
vallási élet ténye ebben a kezdetleges formában legkönnyebben szemügyre
vehető. Kimutatja, hogy a totem, amely nemcsak szimbolum, hanem szent

dolog, tehát vallásos tárgy is, mi módon lett a legkezdetlegesebb társadalmi
formának a clannak szimbolumává. A vallási élet legkezdetlegesebb
formájának, a totemizmusnak, nem lehet alapja a lélekvándorlásban való
hit, s még kevésbé az állatimádás, mert a primitiv népek totemjeiket
magukkal egyenrangú társuknak tartják. A totemből alakultak ki lassankint
a magasabb vallási fogalmak: a lélek és a szellem oly módon, hogy az
emberek a szent és profán megkülönböztetést saját énjükre is átvitték. A
szent, a finom, az anyagtalan dolog lett a szellem, ez a titokzatos
szubstancia. Az emberiségnek a lélekről való fogalma tehát kollektiv
eredetű. Az egyéni lélek ugyanis egy része csak a tömeg kollektiv lelkének,
minthogy a szellem, amelyet a totem képvisel, az egyénnek mintegy
második énje.
Részletesen kifejti ezután a vallásos kultusz eredetét és természetét.
Kétféle kultusz van: a pozitiv és a negativ kultusz. Az elsőbe az engesztelő
ritusok, áldozatok, stb., a másodikba pedig a tilalom és az abstinencia
különböző nemei tartoznak. Durkheim úgy látja, hogy a vallási élet
nyilvánulásainak legfőbb célja felemelni az embert egy magasabb életbe.
Az egész vallási élet egy kívülálló hatalomban, a társadalomban
gyökeredzik, kívülről kaptuk és meg volt, mielőtt megszülettünk volna. Az
emberi létnek ez a legfontosabb ténye, mert – mint kimutatja, – a művészet,
sőt a tudomány is belőle származnak. Nem hézagpótló, ennél jóval több,
külön terrénum, s a hiedelmek külön specifikus tapasztalaton alapulnak,
amelyeknek bizonyító ereje nem áll alantabb a tudományos tapasztalaténál,
ámbár ettől merőben különböző.
Durkheim legszebb fejtegetéseinek egyike művének az a része, ahol
kifejti, hogy az intézmények a társadalom különböző berendezkedései mi
módon bontakoztak ki a vallási életből. A vallás világa nem valódi világ,
mert a vallás mindent eszményit, a jót épúgy mint a rosszat, s ennek
magyarázatát a kollektiv lélekben találja, amelynek a vallás természetes
terméke. Az ember a társasélet kialakulásával nem ismer rá többé
önmagára, átalakultnak érzi az őt körülvevő dolgokat. «Hogy számot
vethessen a sajátságos benyomásokkal, amelyet érez, a dolgoknak,
amelyekkel legközvetlenebbi viszonyban van, olyan tulajdonságokat
kölcsönöz, amilyenekkel azok nem rendelkeznek». A vallás egészben véve
társadalmi produktum, de individualizálódhat is, amint ez éppen a
legprimitivebb formánál, a totemizmusnál kimutatható.

Nemcsak a társadalom, hanem a tudomány is a vallásból bontakozott ki,
mert hiszen a tudományos gondolkodás, a tudományos logika, nem egyéb,
mint a vallásos gondolkodásnak megtisztult formája. Ez nem jelenti azt,
hogy a tudomány szükségképen tagadása a vallásnak. A vallás egy külön
létező, s amellett külön adottságoknak a rendszere, alkotó- és működő erő,
amelynek létét a tudomány nem tagadhatja, sőt feladataik különbözők
lévén, nem is pótolhatja. Mert a tudomány csak magyaráz, csak megértet,
csak megvilágít, míg a hit erőt ad és megindítja az alkotó készséget. Igaz,
hogy a tudományok előrehaladásával jelentősége esetleg csökken, de ez
nem jelenti azt, hogy megszűnik, hanem csak módosul, csak átalakul,
minthogy mindinkább az előbbinek befolyása és ellenőrzése alá kerül.
Durkheim ebben a művében tökéletesen érvényesítette, épúgy, mint az
öngyilkosságról írott tanulmányában, az ő eredeti, objektiv módszerét. Nem
kutatja a racionalisták szerint nem egyszer alantas és nevetséges
hiedelmeknek logikai vagy tudományos értékét. A vallási élet jelenségeit
dolgoknak, azaz tapasztalati adottságoknak véve, a természeti tünemények,
a fizika és a kémia jelenségeinek analógiájára teszi őket vizsgálat tárgyává.
Így állapítja meg a kezdetleges vallási rendszerek állandó jellemvonásai
alapján a hiedelmek, a ceremóniák és a kollektiv társadalmi erők között
lévő logikai kapcsolatokat. Ily módon fényesen beigazolja, hogy a vallási és
a társadalmi erők amellett hogy egységesek, elválaszthatatlan kapcsolatban
vannak egymással.
Ezek után nem kell bizonyítanunk, hogy Durkheim
társadalomtudományi rendszerét szinte egy egész világ választja el elődeitől
és kortársainak legnagyobb részétől. Amit a különböző szociológiai
rendszerek eddig alkottak, legnagyobbrészt többé-kevésbbé egyoldalú
szubjektiv értékelések, különböző koncepciók a társadalom céljáról,
feladatáról, a fejlődés irányelveiről; nem a jelenségeket magyarázzák,
hanem valami célt, valami értéket fejeznek ki, szerzőjüknek egyéni
diszpoziciói, ízlése, szóval teljesen szubjektiv természetű értékfogalmai
szerint. Sokan felismertek egyes jelenségeket, de azután általánosították és
megtették őket társadalmat mozgató erőknek. Igaza van neki abban, hogy a
társadalomtudománynak ezeket az irányait, ezeket az iskoláit nem lehet
tudományosnak nevezni. Csak néhány példát idézünk ennek az igazolására.

Itt van például a fajelmélet, annak a szociológiai iránynak
alapgondolata, amelyet anthropo-etnológiainak szoktak nevezni, s
amelynek megalapítása Gobineau és Gumplowicz nevéhez fűződik. A faj
rendkívül nehéz és összetett probléma. Tagadhatatlan, hogy léteznek emberi
fajok, ámbár sem az anthropológiának, sem az etnologiának nem sikerült
eddig a szigorúan tudományos értelemben vett meghatározásához eljutni.
Gobineau és Gumplowicz anélkül, hogy tisztázták volna a faj fogalmát,
megalkották a faji ideológiát, s megtették a fajt kizárólagos állam- és
társadalommozgató erőnek. Ez a tan gyakorlatban kitünően
értékesíthetőnek bizonyult. A politikusok nagyszerűen felhasználhatták a
hatalmi aspirációk igazolására. Ugyanezt elmondhatjuk többé-kevésbbé az
összes szociológiai iskolákról. Foglalkoztak ezek a tényekkel, végeztek
megfigyeléseket, gyűjtöttek adatokat, de ezek csak arra valók voltak, hogy
egy a priori elméletet, egy eszmét, egy irányelvet igazoljanak velük.
Spencer Herbert egész szociológiája tulajdonképen nem egyéb, mint az
individualizmus igazolása, egy ebben a korban előrehaladó gondolatnak
«tudományos» megalapozása. Vele homlokegyenest ellentétes elv a
marxizmus, amelyre hívei tudományos mint rendszerre esküsznek, amelyet
a szociológia egyes regisztráló napszámosai úgy tárgyalnak, mint
társadalomtudományi rendszert. A filozófiai marxizmus nagyszerű
koncepció, de vajjon tudomány-e ez? Vágyaknak, törekvéseknek összege, s
az úgynevezett tudományos érvek csak arra szolgálnak, hogy beburkolják
az érzelmeket, hogy elleplezzék a hatalmi törekvéseket, amelyeket Seillière
a marxizmus kritikájában proletár imperializmusnak nevez. A szocializmus,
éppen úgy, mint az individualizmus a Durkheim-féle objektiv szociológia
szempontjából társadalmi tény és nem tudomány; mert a tudomány számára
csak mint dolog, mint a kutatásnak tárgya létezik.
Durkheim alapvető felfogása, bármily egyszerűnek lássék is, hatalmas
lépést jelent a szociológia fejlődésében. A társadalomtudomány gyakorlati
útmutatásokat adó áltudományból az ő rendszerében exakt ténytudománnyá
válik. A brilliáns nagyszerű elgondolások, a filozófiai rendszerekre
emlékeztető társadalmi rendszerek és eszmények, amelyeknek szerzői
önmagukat, a saját énjüket adták a tények megmagyarázása helyett,
egyszerű társadalmi ténnyé zsugorodnak össze.
Van egyáltalában értelme, hogy a társadalomtudomány ne gyakorlati
normákat adjon, hanem száraz ténymagyarázatot, és van ebből a köznek

valami haszna? Nagyon sok. Mert csak a tények objektiv megismeréséből
vonhatunk le hasznos következtetést az élet számára. A szubjektiv
elgondolások adhattak irányt és lendületet az emberi cselekvésnek,
hosszabb-rövidebb ideig, de viszont éppen ma látjuk, hogy az eszmék
zűrzavarában bármely társadalmi rendszerhez hasztalan fordulunk tanácsért.
A gazdasági és társadalomtudományok a mindennapi élet nagy és
megoldhatatlannak látszó problémái előtt tehetetlenül állanak. A
mindennapi tapasztalatok mutatják, hogy a ködös ideológiák, a különböző
áltudományos rendszerek milyen destruálólag hatnak ma, amikor az
emberiség kétségbeesve vágyódik valami új tan, valami új zsinórmérték
után, amely helyreállítaná a megbolygatott lelki és társadalmi egyensúlyt.
Ha a társadalomtudósok a tényekről alkotott eszméik helyett a tények
objektiv magyarázását adták volna, kiterjedtebbek, jobbak, pontosabbak
volnának a saját világunkról való ismereteink. S tagadhatatlan, hogy a
társadalmi tények exakt ismeretének birtokában jobban eltudnánk igazodni
a mindennapi élet problémáiban és biztosabban következtethetnénk a
jövőre.
B. A.

BEVEZETÉS.

A szociológusok ezideig nem igen foglalkoztak annak a módszernek
jellemzésével és meghatározásával, melyet a társadalmi tények
tanulmányozásában alkalmaznak. Spencer nagy munkájában egyáltalában
nem jut hely a módszertani kérdésnek; mert a Bevezetés a
társadalomtudományba, melynek címe illuziót kelthet, a szociológia
nehézségei és lehetősége kimutatásának van szentelve és nem a szükséges
eljárások kifejtésének. Igaz, hogy Mill elég sokat foglalkozott ezzel a
kérdéssel;1) de csak megrostálta az ő dialektikáján azt, amit Comte mondott
róla, anélkül, hogy ő maga hozzá tett volna valamit. Így tehát körülbelül a
Cours de la philosophie positive egy fejezete az egyetlen eredeti és
számottevő tanulmány, amellyel ezt a kérdést illetőleg rendelkezünk.2)
Ezen a feltünő nemtörődömségen különben nincs miért megütköznünk.
A nagy szociológusok, kiknek nevét említettük, voltaképen nem jutottak túl
a társadalom természetének, a társadalmi, és élettani terület viszonyainak és
a fejlődés egyetemes menetének általános kérdésein. Spencer terjedelmes
szociológiájának csak az a tárgya, kimutassa, hogy az egyetemes fejlődés
törvénye miként alkalmazható a társadalmakra. E filozófiai kérdések
tárgyalására azonban különös és összetett eljárás nem szükséges.
Megelégedtek tehát azzal, hogy az indukció és dedukció előnyeit
összehasonlítsák és összefoglaló áttekintését adják azoknak a legfőbb
segélyforrásoknak, amelyekkel a szociológiai kutatás rendelkezik. De
azokat az elővigyázati szabályokat, amelyeket a tények megfigyelése
közben szem előtt kell tartani, s a módszert, amely szerint az elvi
kérdéseket föl kell állítani, az útat és módot, amit irányadóul kell venni a
kutatásban, a különös fortélyokat, melyek célhoz segíthetnek és a bizonyító
eljárás törvényeit figyelmen kívül hagyták.
A körülmények szerencsés összetalálkozása, melyek közül elsősorban
azt a kezdeményezést kell említenünk, mely rendes szociológiai kurzussal

bízott meg a bordeaux-i filozófiai fakultáson, lehetővé tette, hogy korán a
társadalomtudományra adjuk magunkat és hivatásos elfoglaltságunkká
tevén ezt a tárgyat, abbahagyhattuk a nagyon általános kérdéseket és
rátérhettünk bizonyos számú részletkérdésre. Tehát maga a tények hatalma
indított bennünket arra, hogy határozottabb és – véleményünk szerint – a
társadalmi jelenségek sajátos természetének inkább megfelelő módszert
alkossunk. Kutatásaink eredményét akarjuk tehát ez alkalommal a maguk
együttességében előadni és vita tárgyává tenni. Kétségkívül ez már
bennefoglaltatik – impliciter – a Társadalmi munka megosztásáról szóló
nem régiben közzétett könyvünkben. De úgy gondoltuk, hogy fontos lesz
ezeket attól különválasztani, külön megformulázni, bizonyítékokkal
támogatni, példákkal megvilágítani, részint ebből a műből, részint még
kiadatlan munkákból. Így majd jobban meg lehet ítélni azt az irányt, melyet
a szociológiai kutatásnak szándékozunk nyújtani.

ELSŐ FEJEZET.

Mi a társadalmi tény?

Mielőtt azt kutatnók, hogy melyik módszer felel meg a társadalmi
tények tanulmányozásának, szükséges tudnunk, hogy melyek azok a tények,
melyeket ezzel a névvel jelölünk.
Ezt a kérdést annál is inkább föl kell vetnünk, mert ezt a kifejezést nem
valami pontosan alkalmazzák. Általában ezt használják szinte az összes
jelenségek jelölésére, amelyek a társadalomban végbemennek, ha azok,
csak bizonyos általánosságban is, valamelyes társadalmi érdeket foglalnak
magukban. De ha ezt vesszük, úgyszólván egyetlen emberileg jelentős
esemény sincs, amelyet társadalminak ne lehetne mondani. Minden ember
eszik, alszik, iszik, gondolkozik és a társadalomnak főfő érdeke, hogy ezek
a funkciók jól menjenek végbe. Ha tehát ezek társadalmi tények volnának, a
szociológiának semmi külön tárgya nem volna és terrénuma egybe esnék a
biológia és lélektan terrénumával.
Valóságban azonban minden társadalomban van egy csomó szorosan
meghatározott jelenség, mely jól megkülönböztethető jellemvonásainál
fogva elkülönül azoktól, melyeket a többi természettudományok
tanulmányoznak.
Ha mint testvér, férj vagy polgár teljesítem kötelességemet, ha eleget
teszek a magamra vállalt kötelezettségnek, kötelességeket hajtottam végre,
melyek tulajdon személyemen és tevékenységemen kívül, a jogban és
erkölcsökben gyökereznek. Még ha ezek összhangban vannak is
érzelmeimmel és valóságukat bensőmben értékelem, ez a dolog akkor is
valami tárgyszerű. Mert nem én magam teremtettem őket, hanem
nevelésem útján jutottam hozzájuk. Hányszor előfordul különben, hogy a
ránk nehezedő kötelezettségek részleteit nem ismerjük s a törvénykönyvhöz

és hivatásos magyarázóihoz kell fordulnunk, hogy tisztában legyünk velük!
Éppen így a hívő vallásos életének hittételeit és szokásait szintén készen
találja már születésekor. Hogy ezek már ő előtte megvoltak, ez feltételezi,
hogy az ő személyes énjén kívül léteznek. A jelek összessége, mellyel
gondolataimat kifejezem, a pénzrendszer mellyel adósságaimat törlesztem,
a hitel eszközei, melyeket kereskedelmi ügyleteimben használok,
élethivatásom bevett szokásai stb., függetlenül fejtik ki működésüket attól a
haszontól, amit nekik köszönök. A társadalomnak minden alkotó részét úgy
fogjuk fel, mint a társadalmi multnak ismétlődését. Vannak cselekvés-,
gondolkodás- és érzésmódok, melyek különös sajátosságuknál fogva az
egyéni tudaton kívül állanak.
Az életmódnak és gondolkodásnak ezek a formái nemcsak hogy kívül
esnek az egyénen, hanem kényszerítő és irányító hatalmuk van, s ennek
erejénél fogva elhatározó befolyással vannak rá, akár akarja, akár nem.
Természetesen, ha a magam jószántából alkalmazkodom hozzá, ez a
kényszer fölösleges lévén, kevéssé vagy épen nem érezhető. De nem
kevésbbé immanens jellemvonása és bizonyítéka ezeknek a tényeknek az is,
hogy erősbülnek, mihelyt megkiséreljük az ellenállást. Ha megpróbálom
túltenni magam a jogi szabályokon, ezek visszahatással lesznek rám oly
módon, hogy vagy meggátolják a kivitelt, ha még van idő, vagy
megsemmisítik és előírt formaságai alá kényszerítik, ha már véghez van
víve és helyrehozható, vagy vezekelnem kell, ha másképen jóvá nem tehető.
És ha pusztán erkölcsi parancsokról van szó? A közvélemény, a polgárok
magaviselete fölött való őrködésével számon tart minden olyan
cselekményt, mely őt megsérti, és megvannak a maga büntető eszközei.
Más esetekben a kényszer kevésbbé érezhető; de megvan. Ha nem vetem
alá magam a társadalmi megállapodásoknak, ha mit sem adok az országom-
vagy osztályombeliek öltözködési szokásaira, a derültség, amit felidézek, s
a tőlem való tartózkodás, ugyanazt az eredményt célozzák, jóllehet enyhébb
mértékben, amit a nyiltan kimondott büntetés. Csak indirekt ugyan a
kényszer, de nem kevésbbé hatásos. Nem vagyok köteles polgártársaimmal
franciául beszélni, ha csak törvényes intézkedés nem kötelez; de
lehetetlenség másképen cselekednem. Ha megpróbálnám kivonni magam ez
alól a kényszer alól, ugyancsak megjárnám. Ha iparos vagyok, semmi sem
akadályoz abban, hogy egy más kornak eljárása és módszerei szerint
dolgozzak, de tegyem csak meg, biztos a bukásom. Ha sikerül is magam

túltenni ezeken a szabályokon és meg tudom őket sérteni, ez csak az ellenük
való küzdelem árán lehetséges. De még akkor is, amikor már végleg
legyőzettek, kifejtett ellenállásukkal még mindig eléggé éreztetik
kényszerítő hatalmukat. Nincs olyan újító, ha még oly szerencsés is, akinek
vállalkozásai bele ne botlanának ilyenféle akadályokba.
Ime egy csomó tény, melynek speciális jellemvonásai vannak: az
egyénen kívül eső cselekvés-, gondolkodás- és érzésmódban nyilvánulnak,
kényszerítő hatalommal birnak, s ennek erejével kerítik őt hatalmukba.
Következőleg, nem zavarhatók össze a szerves jelenségekkel, mert
képzetekben és cselekvésekben nyilvánulnak, sem lelki jelenségekkel,
amelyek csak az egyéni tudatban és tudat által létezhetnek. Ezek tehát egy
új fajt alkotnak, s ezek számára kell a társadalmi elnevezést fentartanunk.
Ez megfelel nekik; mert világos, hogy ha nem az egyén a substratum, nem
marad más hátra, mint a társadalom, akár a politikai társadalom a maga
egészében, akár egyes csoportok, melyeket magában foglal: vallási
egyesületek, politikai, irodalmi iskolák, hivatásos testületek stb. Másrészről
csak ez az elnevezés felel meg nekik azért, mert ennek a szónak
«társadalmi», csak azon föltétel alatt van határozott értelme, ha csak olyan
jelenségek jelölésére használjuk, amelyek nem esnek bele már megállapított
és elnevezett tényeknek valamely kategóriájába. Ezek tehát a szociológia
kizárólagos területére tartoznak. Igaz ugyan, hogy a meghatározásukra
használt megszorító fogalom azzal a kockázattal jár, hogy felkelti a teljes
individualizmus buzgó híveinek elégedetlenségét. Minthogy ők az egyén
teljes szabadságát vallják, lealacsonyításnak tűnik fel nekik, valahányszor
azt magyarázzuk, hogy az ember nem egyedül önmagától függ. Minthogy
gondolatainknak és törekvéseinknek legnagyobb része nem a mi művünk,
hanem kívülről jutottunk hozzájuk, ami ma már nem vitatható, csak úgy
verhetnek bennünk gyökeret, ha hatalmukba jutunk. Meghatározásunk ezt
akarja mondani. Különben tudjuk, hogy a társadalmi kényszer nem zárja ki
szükségképen az egyéni szabadságot.3)
Az idézett példák különben (a jogi és erkölcsi szabályok, vallásos
dogmák, gazdasági rendszerek stb.) hiedelmeken és megszilárdult
gyakorlati eljárásokon alapulnak; az előzmények alapján azt lehetne hinni,
hogy nincs társadalmi tény szilárd organizáció nélkül. De vannak egyéb
tények is, melyek ugyanazt a tárgyszerüséget és az egyénre ugyanazt a
hatást mutatják, anélkül, hogy megállapodott formáik volnának. Ezek az

úgynevezett társadalmi mozgalmak. Gyűlések alkalmával a lelkesedés, a
méltatlankodás, a részvét kitörő érzelmei nem az egyes ember tudatában
keletkeztek. Kívülről jutunk hozzájuk mindnyájan és hatalmukban van
akaratunk ellenére is magukkal ragadni bennünket. Kétségtelen,
megtörténhetik, hogy ha ellenállás nélkül átengedjük nekik magunkat, nem
érezzük a nyomást, melyet ránk gyakorolnak. De rögtön észrevesszük,
mihelyt megpróbálunk küzdeni ellenük. Ha az egyén megpróbál
szembeszállni valamely kollektiv nyilvánulással, ellene fordulnak az
érzelmek, melyeknek ellenszegül. Ha pedig a külső kényszer hatalma ilyen
szemmel láthatóan erősödik az ellenállás esetében, bizonyára megvan, ha
tudattalanul is, az ellenkező esetekben is. Illuziónak vagyunk áldozatai, s ez
elhiteti velünk, hogy mi magunk teremtettük azt, ami kívülről nyügözi le
akaratunkat. A tetszelgés, melyben önmagunkat ringatjuk, úgy tünteti fel a
szenvedett nyomást, mintha nem volna, de azért nem szünteti meg. Így
vagyunk a levegővel is, nem érezzük nyomását, ámbár van súlya. Sőt ha
önkéntelenül közreműködtünk magunk is a közös lelki izgalomban, a ránk
gyakorlott benyomás egészen más, mint hogy ha egyedül lettünk volna.
Mihelyt a sokaság feloszlik és ezek a társadalmi befolyások nem hatnak
ránk többé, s egyedül találjuk magunkat önmagunkkal, azokat az
érzelmeket, melyeken átestünk, idegennek találjuk magunkra nézve és nem
ismerünk bennük rá önmagunkra. Úgy tűnik fel, hogy mi voltunk inkább az
ő birtokukban, mint ők a mi birtokunkban. Sőt megesik, hogy borzalmat
keltenek bennünk, annyira ellentétesek voltak saját lényünkkel. Innen van,
hogy teljesen békés természetű emberek tömeggé egyesülve borzasztó
dolgok véghezvitelére ragadtathatják magukat. Amit ezekről a mulékony
lelki mozgalmakról állítunk, alkalmazhatjuk a tartósabb lelki mozgalmakra
is, amelyek szüntelen keletkeznek körülöttünk, épúgy az egész
társadalomban, mint szűkebb körben: a vallás, politika, irodalom, művészet
stb. területén.
Hogy a társadalmi ténynek ezt a meghatározását egy jellegzetes
tapasztalattal támogathassuk, elegendő megfigyelni a gyermekek
nevelésének módját. Ha a dolgokat úgy tekintjük, amint vannak és amint
mindig voltak, szembetünő, hogy a nevelés nem egyébb, mint állandó
törekvés a gyermeket olyan látás-, érzés- és cselekvésmódhoz juttatni,
amelyre saját erejéből nem tud szert tenni. Az élet első percétől kezdve arra
kényszerítjük, hogy bizonyos órában egyék, igyék és aludjék, tisztaságra,

csöndre és engedelmességre kényszerítjük. Később pedig kényszerítjük
mások iránt való figyelemre, a szokások, a jó módor tiszteletére,
kényszerítjük munkára stb. Ha később ez a kényszer megszűnik, ez onnan
van, hogy szokásoknak, belső indítékoknak adott helyet, amelyek
fölöslegessé teszik, de nem helyettesítik, mert belőle jöttek létre. Igaz, hogy
Spencer szerint a racionális nevelésnek ezt az eljárást mellőzni kellene és a
gyermeknek teljes szabadságot kellene engedni; de ezt a nevelési elméletet
eddig egyetlen ismert nép sem alkalmazta gyakorlatilag, csak személyes
kivánság, nem tény, amit a megelőző tényekkel szembe lehetne állítani. Az
a körülmény, hogy a nevelés tárgya az, hogy szociális tényt alkosson, a
nevelés tényét különösképpen instruktívvá teszi; itt láthatjuk kicsiben, mi
módon jött létre a társadalmi lény a történelemben. Az a folyton ható
kényszer, mely a gyermeket környékezi, a társadalmi környezet kényszere,
mely őt saját képmására formálja. A szülők és tanítók voltaképpen csak a
milieu reprezentánsai és közvetítői.
A szociologiai jelenségeket nem csupán általánosságuk jellemzi. Az
egyes ember tudatában külön meglevő gondolat, a lelki mozgalom, mely
minden egyénnél egyformán fellép, ezért még nem társadalmi tény. Csak
azért elégednék meg az ember a meghatározásnál ezzel a jellemvonással,
mert helytelenül összezavarta őket azzal, amit egyéni inkarnációnak lehetne
nevezni. A hiedelmek, a törekvések, a kollektiv értelemben vett csoport
szokásai alkotják ezt. Azok a formák, amelyeket az egyénekre hatással nem
levő kollektiv állapotok vesznek fel, egészen más természetűek.
Természetük kettős voltát határozottan bizonyítja az, hogy a tényeknek az a
kettős nyilvánulása gyakran egymásról elkülönítve jelentkezik. Valóban a
cselekvés és gondolkodásmódok az ismétlés következtében bizonyos
állandóságot érnek el és ez, – hogy úgy mondjuk, – izolálja, függetleníti
őket azoktól az egyes eseményektől, melyeknek eredményei. Testet,
érzékelhető formát öltenek, s ez nekik sajátjuk; sui generis valóságot
alkotnak, mely az egyéni cselekményektől, melyben nyilvánulnak, merőben
különbözik. Az erkölcs nem csak a vele együtt járó cselekvésben van meg
immanens módon, hanem bizonyos sajátsága révén, amire az élettanban
nincs példa, egyszer s mindenkorra valami formulában fejeződik ki; ez
szájról-szájra jár, a nevelés által tovább plántálódik és az írás megrögzíti. Ez
az eredete és természete a jogi és erkölcsi szabályoknak, a népies
aforizmáknak és mondásoknak, a hitcikkelyeknek, amelyekben a vallásos

és politikai szekták megszilárdítják hiedelmeiket, a szépízlés törvényeinek,
melyeknek az irodalmi iskolák köszönik létüket. Ezek közül a normák
közül egy sem fordul elő úgy, amint őket egyesek alkalmazzák, mivel
létezhetnek annélkül, hogy valóban alkalmaznák őket.
Kétségtelen, hogy ez az elkülönítés nem fordul elő mindig ilyen
világosan. De annak megállapítására, hogy a társadalmi tény különbözik az
egyéni megnyilvánulásoktól, elegendő, ha kétséget kizáró módon előfordul
olyan fontos és számos esetben, mint amit idéztünk. Ha nem is lehet
közvetlenül megfigyelni, bizonyos módszertani eljárásokkal gyakran
realizálhatjuk. Ennek az eljárásnak keresztülvitele elkerülhetetlen akkor, ha
a társadalmi tényt minden járuléktól meg akarjuk szabadítani és a maga
tisztaságában akarjuk megfigyelni. Vannak bizonyos lelki áramlatok,
melyek egyeseket, hely és körülmények szerint különböző erővel sodornak
például a házasságra, másokat az öngyilkosságra, befolyásolják többé-
kevésbbé a születések számát stb. Világos, hogy ezek társadalmi tények.
Első tekintetre úgy látszik, hogy elkülöníthetetlenek azoktól a formáktól,
melyeket egyes esetekben magukra öltenek. De a statisztika módot nyújt
nekünk arra, hogy izoláljuk őket. Valóban, bizonyos mértékben elég
pontosan meghatározhatók a születés, házasság és az öngyilkosság
quotiensével, vagyis azzal a számmal, amit úgy kapunk, ha elosztjuk az évi
házasságok, születések és öngyilkosságok átlag számát az időnkint
házasodók, szűlők és öngyilkosok számával.4) Mivel mindegyik szám
különbség nélkül magában foglal minden egyes esetet, kölcsönösen
megsemmisülnek az egyéni körülmények, melyeknek részük lehet a
jelenség előidézésében. Amit ezek a számok kifejeznek, bizonyos állapota a
kollektiv léleknek.
Ezek a társadalmi jelenségek mentek mindennemű idegen elemtől. Ami
személyes megnyilvánulásukat illeti, magukban hordanak bizonyos
társadalmit, mert részben kollektiv mintaképet reprodukálnak. De
mindegyikük és pedig nagy részben, az egyénnek szervezeti és lelki
alkatától függ és a különböző körülményektől, amelyek közé került. Ezek
tehát nem tisztán szociológiai jelenségek. Egyszerre két területre is
tartoznak; socio-pszichikus jelenségeknek nevezhetnénk őket. Érdeklik a
szociológust, anélkül, hogy közvetlenül adnák a szociológia anyagát.
Hasonló kevert jelenségeket a szervezet belsejében is találunk, ezekkel
kapcsolt tudományok foglalkoznak, mint pl. a biológiai kémia.

De azt mondhatná valaki, hogy egy jelenség nem lehet kollektiv, ha nem
közös a társadalom összes tagjaival, vagy ha nem közös, következőleg
általános legalább is a többséggel. Kétségtelen; de ha általános, azért az,
mert kollektiv (vagyis többé-kevésbbé kötelező), de korántsem azért
kollektiv, mert általános. Ez a csoportnak az állapota, mely az egyes
embernél ismétlődik, mivel hatalmába jut. Megvan minden egyes részben,
mivel az egészben foglaltatik, de nem azért van meg az egészben, mert
megvan a részekben. És ez különösen azoknál a hiedelmeknél és
szokásoknál lesz kézzelfogható, amelyek az előbbi generációkból reánk
készen átszármaztak. Átvesszük és ápoljuk őket, mert egyszerre az
együttességnek és a századoknak művei lévén, sajátos tekintélyt öltenek
magukra, a nevelés pedig megtanított bennünket arra, hogy elismerjük és
tiszteljük őket. Megjegyzésre méltó, hogy a társadalmi jelenségeknek
legnagyobb része így jutott hozzánk. Sőt a társadalmi tény akkor sem más
természetű, ha már legalább is részben szüksége volt a mi
közreműködésünkre. A kollektiv érzelem, amelyet valamely sokaság
nyilvánít, nem csak azt fejezi ki, ami közös benne az összes egyének
érzelmeivel. Ez, mint már megjegyeztük, egészen más természetű dolog. A
közös élet eredője ez, az s egyének öntudatában végbemenő hatásoknak és
visszahatásoknak eredménye. És ha ez valamennyinek tudatában
visszhangra talál, annak a sajátos energiának következménye, amelyet épen
az ő kollektiv eredetének köszönhet. Az érzelmek összhangja nem valamely
önkényes vagy már előre elkészített harmóniának következménye, hanem
egy és ugyanazon erőnek, mely őket egy értelemben hozza mozgásba.
Mindegyiket az összesség ragadja magával.
Most már pontosan számot vethetünk a szociológia terrénumával. Ez a
jelenségeknek csak egy bizonyos csoportját öleli fel. A szociális tényt annak
a külső kényszernek hatalmáról ismerjük fel, amelyet gyakorol vagy tud
gyakorolni az egyénekre; és ennek a hatalomnak meglétele ismét vagy a
határozott helybenhagyás vagy pedig annak az ellenállásnak révén
nyilvánul meg, melyet a tény kifejt minden meghiúsítására irányuló egyéni
ellenállással szemben. A kiterjedés, amit a társadalmi tény a csoport
belsejében felmutat, más meghatározásra ad alkalmat, feltételezve, hogy az
előbbi fejtegetések alapján mint második és lényeges jellemvonást adjuk
még hozzá azt, hogy független az egyes formáktól, amelyeket kiterjedés
közben fölvesz. Sőt ez a második kritérium bizonyos esetekben könnyebben

alkalmazható, mint az említett. Valóban a kényszert nem nehéz
megállapítani, mihelyt az a társadalom valamely közvetlen reakciója útján
kívülről jelentkezik, mint a jognál, az erkölcsnél, a hiedelmeknél,
szokásoknál és divatoknál. De amikor indirekt a kényszer, nem mindig
vehető egykönnyen észre, mint ez a gazdasági organizációnál történik. Az
általánosság, ha tárgyilagossággal van kapcsolatban, könnyűszerrel
megállapítható. Egyébként az a második meghatározás csak más formája az
elsőnek. Mert ha a viselkedésének valamely módja, mely az egyének
tudatán kívül létezik, általánossá lesz, ez csak kényszer útján történhetik.5)
Most már azt a kérdést is fel lehetne vetni, hogy ez a meghatározás
teljes-e. Valóban azok a tények, amelyekből kiindúltunk, mind cselekvési
módok és a fiziológia terrénumára tartoznak. Ámde vannak kollektív
létezési módok is, vagyis olyan társadalmi tények, amelyek az anatómia és
morfológia területére tartoznak. A szociológia nem mondhat le igényeiről a
kollektív életnek alapjait illetőleg. Mindazonáltal a társadalmat alkotó
elemeknek száma és természete, az elrendezés módja, a kapcsolatnak
bensősége, a népesség eloszlása valamely területen, a közlekedési útak
száma és természete, a lakóhelyek kialakulása, úgy látszik első tekintetre,
hogy nem vezethetők vissza a cselekvés, érzés és gondolkozás módjaira.
De mindamellett ezek a különböző jelenségek ugyanazt a jellemvonást
mutatják, mely nekünk a többiek meghatározására adott módot. A létnek
ezek a módjai épúgy hatalmukba kerítik az egyént, mint a szóban levő
cselekvési módok. Valóban, ha valaki meg akarja valamely társadalom
politikai felosztásának módját, a részek többé-kevésbé szoros kapcsolatát
ismerni, ezt a célt nem csupán a fizikai szemlélet és földrajzi megfigyelés
útján éri el. Mert ezek a felosztások erkölcsi természetűek, még akkor is, ha
a fizikai természetben van valamelyes alapjuk. Ezt a szervezetet csak a
közjog közvetítésével tanulmányozhatjuk, mert ezt ez a jog határozza meg,
épúgy, mint a mi házi és polgári viszonyainkat. És ez nem kevésbé
kényszerítő természetű. Hogy a lakosság a városainkba tódul, ahelyett,
hogy a falvakban szétszóródnék, ennek az az oka, hogy van valami lelki
áramlat, valami kollektív kényszer, ami az embereket a koncentrációra
kényszeríti. Házaink formáit ép úgy nincs hatalmunkban megváltoztatni,
mint ruházatunkat; vagy legalább is az egyik ép olyan mértékben kötelező,
mint a másik. A közlekedési útak kényszerítő módon determinálják azt a
irányt, amelyben a belföldi költözködések és kereskedelem végbemennek,

sőt még a forgalomnak és vándorlásnak intenzitását is, stb. Következőleg
legfeljebb a már elősorolt jelenségeknek listájához többször
hozzáfűzhetnénk egy kategóriát, amely épenúgy felmutatja a társadalmi
tények megkülönböztető jeleit, de amint ez a felsorolás épen nem volt
teljes, ez a hozzáadás sem kötelező.
De ennek nincs is értelme, mert a társadalmi létnek ezek a módjai csak
megszilárdult módjai a cselekvésnek. A társadalom politikai
berendezkedése nem egyébb, mint az a mód, amely szerint az azt alkotó
rétegek a bevett szokás szerint élnek egymással. Ha ezek a viszonyok
hagyományos módon szorosak, a rétegek igyekeznek összevegyülni,
ellenkező esetben még jobban elkülönülnek egymástól. A lakóházaknak az
a tipusa, amelyet kénytelenek vagyunk követni, nem más, mint az a mód,
amelyet mindenki követ, s amelyet már a minket megelőző nemzedékek is
követtek házaik építésében. A kereskedelmi útak azok a medrek, amelyeket
a költözésnek, a kereskedelemnek szabályos lefolyása ásott magának.
Kétségtelen, hogyha csak a morfológiai jelenségek tudnának ilyen
állandóságot felmutatni, azt hihetnénk, hogy azok különálló fajt alkotnak.
De egy jogi szabály nem kevésbé állandó berendezkedés, mint valamely
építkezési stílus, s ez mégis fiziológiai tény. Az egyszerű erkölcsi norma
bizonyára változékonyabb, mégis sokkal merevebb formái vannak, mint a
közönséges hivatásos morálnak vagy divatnak. Van tehát a fokozatoknak
egy egész skálája, amely megszakítások nélkül a határozott szerkezetű
tényektől a társadalmi életnek ama legingadozóbb tényeiig terjed s amelyek
nincsenek valami biztos formába öntve. Csak különbségek vannak köztük,
és ezeket a szilárdság fokozatában mutatják fel. Egyik-másiknak csak
többé-kevésbé megkristályosodott léte van. Bizonyos, hogy azoknak a
tényeknek, amelyek a társadalom alapjait foglalják magukban, meg lehetne
tartani a morfológiai neveket, oly feltétel alatt, hogy nem szabad figyelmen
kívül hagyni, hogy ugyanolyan természetűek, mint a többiek.
Meghatározásunk tehát a tárgyat egészben magában foglalja és így szól:
Társadalmi tény minden olyan megszilárdult vagy meg nem szilárdult
cselekvési mód, mely az egyénre külső kényszert tud gyakorolni, máskép: az
olyan tény, amely valamely adott társadalomban keretében általánosan és
úgy lép fel, hogy tulajdon és az egyéni megnyilvánulásoktól független léte
van.6)

MÁSODIK FEJEZET.

A társadalmi tények megfigyelésére vonatkozó
szabályok.

Első és alapvető törvény az, hogy a társadalmi tényeket dolgoknak kell
tekintenünk.

I.

Mihelyt új jelenséget teszünk a tudományos vizsgálódásnak tárgyává, ez
a jelenség már megvan az elmében, nemcsak az érzéki képzetek révén,
hanem a durván kialakult fogalmak által is. Mielőtt a fizikának és kémiának
kezdetei meglettek volna, az embereknek már voltak a fizikáról és kémiáról
a tiszta tapasztalatot megelőző ismereteik; ilyenek példáúl azok, amelyeket
minden vallásban meglelünk. Valójában az elgondolás megelőzi a
tudományt, amelyet csak több módszerrel lehet kezelni. Az ember nem tud
a dolgok közepette élni úgy, hogy fogalmakat ne alkosson magának róluk, s
ezeket veszi irányadóknak magatartásában. És mivel ezek a
fogalomalkotások közelebb vannak hozzánk és inkább megfelelnek
értelmünknek, mint a nekik megfelelő valóságok, természetes hajlamunk,
hogy ez utóbbiakat velük helyettesítsük és szemlélődésünk tárgyává tegyük.
Megelégszünk azzal, hogy tudatával vagyunk eszméinknek, analizáljuk és
kombináljuk őket, ahelyett, hogy megfigyelnénk, leírnánk és
összehasonlítanánk a dolgokat. A valóságok tudománya helyett csak
ideologikus analizist végzünk. Kétségtelen, hogy ez az analizis nem zár ki
szükségképen minden megfigyelést. Hivatkozhatunk a tényekre, hogy
igazoljuk a fogalmakat és következtetéseket, amit belőlük merítünk. Ámde

a tények csak másodsorban szerepelnek mint példák vagy mint erősítő
bizonyítékok; nem tárgyai a tudománynak. Így a fogalmak alkalmazkodnak
a dolgokhoz és nem a dolgok a fogalmakhoz.
Világos, hogy ez a módszer nem nyújthat tárgyilagos eredményeket.
Valóban ezek a képzetek vagy fogalmak – mindegy akárhogy vesszük őket,
– nem szabályszerű képviselői a dolgoknak. A közönséges tapasztalat
eredményei lévén, mindenek előtt arra szolgálnak, hogy cselekményeinket
összhangba hozzák a bennünket környező világgal; a gyakorlati élet által és
a gyakorlati élet kedvéért jöttek létre. Igaz, hogy egy elgondolás
gyakorlatilag nagyon hasznos lehet, amellett, hogy elméletileg hamis.
Copernicus már évszázadokkal ezelőtt eloszlatta a csillagok mozgásáról
való érzéki csalódásainkat, mégis ezeket a csalódásokat követjük az idő
felosztásánál. Hogy a gondolat a dolog természetének megfelelő
mozgásokat keltse, nem szükséges, hogy ennek a természetnek hű
kifejezője legyen. Elég, ha azt érezteti velünk, hogy a dolog előnyös vagy
káros, vagy, hogy miben lehet hasznunkra, vagy miben lehet kárunkra. Az
ily módon keletkező képzetek ezt a gyakorlati következetességet csak
megközelítőleg és csak az esetek átlagában nyújtják. Hányszor
veszedelmesek vagy helytelenek. Feldolgozásuk alkalmával nem jutunk el a
valóság törvényeihez, akárhogy próbáljuk is. Ellenkezőleg olyanok ezek a
fogalmak, mint a fátyol, amely a dolgok közt lebeg, s annál jobban elleplezi
őket, minél átlátszóbbnak gondoljuk.
Az ilyen tudomány nemcsak hogy csonka, hanem az anyag is hiányzik,
amiből táplálkozik. Alig hogy keletkezett, már eltűnik, hogy úgy mondjuk,
és átmegy a művészetbe. Voltaképen azért hiszik róluk, hogy a valóság
lényegét tartalmazzák, mert összezavarják velük a valóságot. Látszólag
minden követelmény megvan bennük nemcsak a létezőnek megértésére,
hanem még elő is írják, hogy minek kell lenni, és megszabják a végrehajtás
eszközeit. Mert jó az, ami a dolgok természetével megegyezik és rossz az,
ami vele ellenkezik, és az egyik elérésére és a másik elhárítására szolgáló
eszközök ugyanebből a természetből fakadnak. Ha tehát ez egy csapásra
hatalmunkban van, a valóság nem nyújt semmi gyakorlati érdeket és mivel
ez az érdek a kutatások létalapja, a kutatás most már cél nélkül valóvá válik.
Az ilyenféle gondolkodás így térít el a tudomány tulajdonképeni tárgyától,
attól t. i., hogy megértsük a jelent és a multat és egy-egy ugrással benn
teremjünk a jövőben. Ahelyett, hogy a létező, a valódi tények kutatását

tanítaná, közvetlenül arra törekszik, hogy más újat, s az emberi céloknak
inkább megfelelőt valósítson meg. Az emberek rögtön a bölcsek kövének
kereséséhez fognak, amikor azt hiszik, hogy már ismerik az anyag lényegét.
A mesterségnek ezt a belekontárkodását a tudományba, amely
megakadályozza ez utóbbi fejlődését, még elősegítik azok a körülmények,
amelyek a tudományos gondolkodás ébredését meghatározzák. Magától
érthető, hogy ez a gyakorlatiságra irányul, minthogy létét annak köszönheti,
hogy az élet szükségleteinek eleget tesz. A szükségletek, amelyeknek
kielégítésére hivatva van, mindig nyomasztók, tehát a célok után való
törekvésre kényszerítik, és nem magyarázatot, hanem segédeszközöket
követelnek.
Ez az eljárás annyira megfelel a mi elménk természetes hajlamának,
hogy már a fizikai tudományok kezdetén is megtaláljuk. Ez az eljárás
különbözteti meg az alchimiát a kémiától és az asztrológiát az
asztronómiától. Ez jellemzi Bacon szerint azt a módszert, melyet az ő
korabeli tudósok követtek, s amely ellen ő küzdött. Az említett fogalmak a
notiones vulgares vagy praenotiones;7) ezeket mutatja ő ki az összes
tudományok alapjaiban,8) ahol azok elfoglalták a tények helyét.9) Ezek az
idolák, azok a bizonyos fantómok, amelyek a dolgok valódi szemléletét
meghamisítják és őket magukat vesszük a dolgok gyanánt. És minthogy ez
a képzelt világ az észnek semmiféle más ellenállást nem nyujt, ez nem
érezvén magát korlátozva, átengedi magát határtalan vágyainak és azt hiszi,
hogy hatalmában van alkotni s ami több, újra alkotni a világot, csak úgy
saját erejéből, kénye-kedve szerint.
Ha ez így volt már a természettudományokban, annál inkább így kellett
tehát lenni a szociológiában. Az emberek nem várták meg a
társadalomtudomány létrejöttét, hogy eszméket alkossanak a jogról, a
családról, az államról és magáról a társadalomról, élni akartak, nem tudtak
ennélkül meglenni. És hogy Bacon-nel szóljunk, éppen a szociológiára áll
az, hogy ezek a hamis fogalmak uralmat gyakorolnak az elméken és a
valóság helyét töltik be. Igaz, hogy a társadalmi dolgokat emberek
valósítják meg; az emberi cselekvésnek produktumai. Úgy látszik, nem
egyebek, mint eszmék megvalósítása, melyek vagy velünk születtek vagy
nem s amelyek bennünk vannak, – és ezeknek az eszméknek alkalmazása
az emberi viszonyokban gyökerező különböző körülményekre. A családi
szervezet, a szerződés, a büntetés, az állam, a társadalom úgy tűnnek fel,

mint azoknak az eszméknek egyszerű fejlődése, melyeket mi a
társadalomról, igazságszolgáltatásról stb. alkottunk. Következőleg ezeknek
és az ezekhez hasonló tényeknek látszólag csak azokban az eszmékben és
azok által az eszmék által van reálitásuk, melyekből erednek s így ezek az
eszmék lesznek a szociológia tulajdonképeni tárgyává.
Hogy a felfogási mód végre hitelre talált, annak az a magyarázata, hogy
a társadalmi élet apró részletei az öntudatot minden oldalról elárasztották,
de a megértés nem volt elég erős arra, hogy valóságukat éreztesse. Mivel
pedig önmagunkban nem találtunk elég erős és közeli támasztópontokat,
mindez nagyon könnyen azt a benyomást gyakorolta ránk, hogy semmi
sincs birtokunkban s minden az üres térben lebeg valami félig reális
rendkívül plasztikus anyag módjára. Ime ez az oka, hogy sok gondolkodó a
társadalmi berendezkedésekben nem látott mást, mint mesterséges és többé-
kevésbbé önkényes kombinációt. De ha a részletek, a konkrét és különös
formák elkerülik is figyelmünket, legalább vannak durva és felszínes
képzeteink arról, hogy a kollektív élet milyen nagy általánosságban és
éppen a sematikus, összegező és hamis képeket adó képzetek azok,
amelyeket a mindennapi életben használunk. Nem is gondolhatunk arra,
hogy létüket kétségbe vonjuk, mert ugyanakkor úgy fogjuk fel, mint saját
létünket. Ezek csupán bennünk vannak; s mivelhogy ismétlődő
tapasztalatoknak eredményei, az ismétlésből és a belőle eredő
megszokásból nyerik befolyásukat és tekintélyüket. Ellenállásukat érezzük,
mihelyt szabadulni akarunk tőlük. Bizonyos, hogy azt, ami velünk
szembehelyezkedik, csak mint valóságot tudjuk felfogni. Így minden
hozzájárul ahhoz, hogy mi bennük a társadalmi valóságot láthassuk.
Kétségtelen, hogy mindmáig a szociológia többé-kevésbé kizárólag a
fogalmakkal és nem a dolgokkal foglalkozott. Igaz, hogy Comte kimondotta
azt a tételt, hogy a társadalmi jelenségek természeti tények, s alá vannak
vetve a természet törvényeinek. Ezzel magától érthetőleg elismerte dologi
jellemvonásukat, minthogy a természetben csak dolgok léteznek. De mikor
kilép a filozófiai általánosításokból és elvét megpróbálja alkalmazni, hogy
felépítse belőle a tudományt, az eszméket teszi vizsgálódásának tárgyává.
Szociológiájának főtárgya tulajdonképen az emberiség fejlődése az idők
folyamán. Az emberi nem szakadatlan fejlődésének eszméjéből indúl ki,
mely az emberi természet mind tökéletesebb megvalósulásában nyilvánúl, s
a probléma ő szerinte a fejlődés törvényének feltalálása. Pedig ha

feltételezzük is, hogy ez a fejlődés létezik, valósága csak úgy szilárdúl meg,
ha a tudomány megállapította. A fejlődést csak úgy tehetjük tudományos
vizsgálódás tárgyává, ha mint eszmét, és nem mint dolgot fogjuk fel.
Tulajdonképen itt csak teljesen szubjektív képzetről van szó, mert a
valóságban fejlődés nem létezik. A megfigyelés számára csak egyes
társadalmak léteznek és vannak adva, amelyek egymástól függetlenül
keletkeznek, fejlődnek és tűnnek el. Mert ha az új társadalmak folytatják a
már megelőzőek életét, minden magasabb tipust úgy foghatunk fel, mint a
legközelebbi alacsonynak új járulékokkal gyarapodott egyszerű
ismétlődését. Ezeket valamennyit egymás mellé sorakoztathatnánk, vagy
mondjuk, azokat, amelyek a fejlődésnek ugyanegy fokán vannak,
összetennénk, s az így nyert sort az emberiség reprezentánsának
tekinthetnők. De a tények nem ily rendkívül egyszerű módon nyilvánúlnak.
Az a nép, amely egy másiknak helyére kerül, nem egyszerű folytatása ez
utóbbinak bizonyos új tulajdonságokkal; ez egészen más lesz, vannak
bizonyos tulajdonságai több, mások kevesebb számmal; egészen új
egyéniség, s ezek a különböző egyéniségek heterogének lévén, nem
állíthatók fel egy folyamatos sorba, legkevésbé pedig egyetlen sorba. Mert
az egymásután következő társadalmak nem ábrázolhatók geometriai
vonallal; inkább a fához hasonlítanak, melynek ágai különböző irányba
ágaznak széjjel. Röviden, Comte a történelmi fejlődés helyére a róla
alkotott fogalmat tette, amely nem sokban különbözik a köznapi felfogástól.
A történelem távolról nézve valóban nagyon könnyen ilyen sorszerű és
egyszerű látványt nyújt. Csak egyéneket látunk, kik egymásra következnek
és ugyanazon irányban haladnak, mert hisz ugyanaz a természetük. És
mivel még hozzá nem vesszük figyelembe, hogy a társadalom fejlődése
mégis más valami lehet, mint valamely emberi eszme fejlődése,
természetesnek látszik ezt annak az eszmének alapján meghatározni, amit
az emberek róla alkottak. Ily módon nemcsak hogy megmaradunk az
ideológiában, hanem a szociológiának tárgyul egy olyan fogalmat adunk,
amelyben voltaképen semmi szociológiai nincsen.
Spencer mellőzte ezt a fogalmat, de csak azért, hogy másikkal
helyettesítse, mely nem más módon keletkezett. Ő a társadalmakat, nem az
emberiséget teszi a tudománynak tárgyává. Ő az egyedüli, ki a
társadalmakat úgy határozza meg, hogy eltünteti azt a dolgot, amiről beszél,
és a saját hamis fogalmát teszi helyére. Ő világos feltételként állítja fel,

hogy «társadalom csak akkor létezik, ha a juxtapozicióhoz kooperáció
járul» és hogy csak az egyének egyesüléséből lesz a tulajdonképeni
társadalom.10) Azután abból a tételből indúlva ki, hogy a társadalmi élet
lényege az együttműködés, a kooperációk természete szerint két osztályba
sorolja a társadalmakat. «Van – mondja – spontán kooperáció, amely
magáncélok elérése végett terv nélkül jön létre; van tervszerű kooperáció is,
amelynek tisztán látott érdek a célja.»11) Az előbbieknek ipari társadalom
nevet ad, az utóbbiaknak katonai nevet, s mondhatjuk, hogy ez utóbbi
megkülönböztetés lett az ő szociológiájának megtermékenyítő gondolata.
Ez alapvető meghatározás úgy tünik föl, mint valami tárgyilagos
igazság, pedig csak egyszerű nézőpont. Úgy tünik fel, hogy közvetlenül
érzékelhető ténynek kifejezése és hogy csak megfigyelésre van szüksége,
hogy megszilárduljon, mivel axiómaként van a tudomány élére állítva. Már
pedig puszta szemlélet útján nem lehet tudni, hogy vajjon a kooperáció az
egész társadalmi életet magában foglalja-e. Az ilyen állítás tudományosan
csak úgy igazolható, ha szemlét tartunk a kollektiv létnek minden
nyilvánulásán és kézzelfoghatóvá tesszük, hogy valamennyi csak
különböző formája a kooperációnak. Ez ismét egy olyan módja a társadalmi
valóság felfogásának, mely maga kerül a valóság helyére.12)
A meghatározott dolog nem a társadalom, hanem Spencer maga alkotta
eszméje. És hogy ő neki nincsenek kételyei az ilyen eljárás iránt, annak az
az oka, hogy szerinte a társadalom nem egyéb és nem is lehet egyéb, mint
egy eszmének, t. i. a kooperáció eszméjének megvalósulása, amellyel ő azt
meghatározza.13) Könnyű volna kimutatni, hogy módszere ugyanaz marad
minden egyes kérdésnél, amelyhez hozzáfog. Ámbár úgy tesz, mintha
empirikusan járna el és a szociologiájában felhalmozott tények a dolgok
leírása és kifejtése helyett a fogalmak analizisének megvilágítására vannak
alkalmazva, mégis úgy látszik, hogy a bizonyítás szerepét töltik be.
Valóban, ami tanaiban lényeges, levezethető a társadalom meghatározásából
és a kooperáció különböző formáiból. Mert ha csak a zsarnokilag ránk
kényszerített és a szabad és spontán szervezet között választunk, világos,
hogy ez az utóbbi lesz az esemény, amely felé az emberiség törekszik és
törekednie kell.
A hagyományos előítéleteket nemcsak a tudomány kezdetén leljük meg,
de a fejlett gondolkodás csúcsán is lépten-nyomon találkozunk velük.

Ismereteink mai állapota szerint nem tudjuk biztosan megmondani, hogy az
állam, a szuverénitás, a politikai szabadság, demokrácia, szociálizmus,
kommunizmus stb. tulajdonképpen mi, és a módszer kívánná, hogy az
ember ezeknek a fogalmaknak használásától tartózkodjék addig, míg
nincsenek tudományosan megalapozva. És mégis azok a szavak,
amelyekkel ezeket a fogalmakat jelölik, szüntelen előfordulnak szociologiai
vitákban. Rendesen olyan biztonsággal használják őket, mintha jól ismert és
meghatározott dolgok volnának, pedig csak zavaros képzeteket, különféle
kósza, kevert impressziókat, előítéletet és szenvedélyt ébresztenek bennünk.
Ma már nevetünk azokon a különös okoskodásokon, amelyeket a középkori
orvosok a meleg, hideg, száraz, nedves fogalmakkal véghez vittek, s nem
vesszük észre, hogy mi folyton ezt a módszert alkalmazzuk a jelenségeknek
egy fajára, melyek annál kevésbbé tűrik el mint a többiek, mert rendkívül
összetettek.
Ez az ideologiai jellemvonás a szociológia külön ágaiban még több
panaszra ad alkalmat. Így van különösen a morál kérdésében. Azt
mondhatnók, hogy egyetlen rendszer sincs, mely a morált nem úgy fogja
fel, mint egy olyan vezető eszmének egyszerű fejlődését, amely teljesen
hatalmában tartja. Vannak, kik azt hiszik, hogy ezt az ember már
születésekor készen találta; mások ellenben úgy vélik, hogy többé kevésbbé
lassan a történet folyamán alakult ki. De mindkettőjük szerint, az empiristák
szerint éppúgy mint a racionalisták szerint, ez minden, ami valóban megvan
az erkölcsben. Ami a jogi és erkölcsi szabályoknak részleteit illeti, szinte
azt mondhatni, hogy magukban nincs létük, hanem csak ez az alapeszme
van, amelyet egyes életkörülményekre alkalmaznak és az esetek szerint
változtatnak. Tehát nem a valóság nélkül való normarendszernek kellene az
erkölcs tárgyának lenni, hanem az eszmének, amelyből erednek s amelynek
csak különböző alkalmazásai. Az összes kérdések, amelyekkel az ethika
rendszerint foglalkozik, nem a dolgokra, hanem az eszmékre vonatkoznak;
ezért mindig arról van itten szó, hogy megtudjuk mi a jog, mi az erkölcs
eszméje, nem arról, hogy mi a jog és erkölcs természete magában véve. A
moralisták még nem jutottak el ahhoz a nagyon egyszerű felfogáshoz, hogy
az értékelhető dolgokról való képzeteink magukból a dolgokból erednek és
ezeket fejezik ki többé-kevésbbé pontosan. Erkölcsképzetünk tehát
magoknak a szabályoknak értékeléséből ered, melyek szemünk láttára fejtik
ki működésüket és ezeket körvonalakban kialakítja. Következőleg ezek a

szabályok, nem pedig a róluk való határozatlan nézetek a tudománynak
tárgyai, mint ahogy a fizikának is a testek a tárgyai, úgy amint vannak, nem
pedig az eszme, melyet a tudatlan tömeg alkot róluk. Ebből az is
következik, hogy azt tartják az erkölcs alapjának, ami éppen a teteje, vagyis
azt az útat és módot, amely szerint az egyén öntudatában működik és hatást
kelt. De nemcsak a tudomány legáltalánosabb kérdéseiben követik ezt a
módszert; így van a speciális kérdéseknél is. Az ethikus a lényeges
eszmékből, melyeket először kutat, átmegy a másodrendű eszmékre, t. i. a
család, haza, felelősség, szeretet és igazság eszméjére; de gondolatai mindig
az eszmékhez alkalmazkodnak.
A nemzetgazdasággal sem vagyunk másképpen. Tárgyai, mint Stuart
Mill mondja, azok a társadalmi tények, amelyek főképpen vagy kizárólag a
gazdaság megszerzésére vonatkoznak.14) De hogy az ily módon
meghatározott tények, mint dolgok a tudós vizsgálatának tárgyai
lehessenek, legalább valami jelnek megállapítására van szükség, mely
lehetővé teszi azoknak a tényeknek felismerését, amelyek a föltételnek
megfelelnek. A kutatás kezdetén ugyan még állítani sincs jogunk, hogy
ilyen is van, és arról szó sem lehet, hogy az ember tudhatná, hogy az miféle.
Minden kutatásnál valóban csak akkor lehet megállapítani, hogy van valami
cél és mi ez a cél, amikor már a tények megvilágítása eléggé előre haladt.
Egyetlen probléma sincs, amely összetettebb és kevésbbé alkalmas volna,
hogy egy csapásra elbánjunk vele. Semmi sem biztosít bennünket eleve
arról, hogy van a társadalmi tevékenységnek olyan területe, ahol a
meggazdagodás vágya valóban jelentékeny szerepet játszik. Következőleg
az így értelmezett nemzetgazdaságtan anyaga nem kézzelfogható
reálitásokból tevődik össze, hanem egyszerű lehetőségekből, tiszta
észfogalmakból; másszóval olyan tényekből, melyeket a nemzetgazdász
vonatkozásba hoz a mérlegelendő céllal és ebben a jelentőségben fog föl.
Megpróbálja-e például tanulmányozni azt, amit produkciónak nevez? Azt
hiszi, hogy egyszeriben elő lehet számlálni és át lehet tekinteni a fő
mozgató erőket, melyek a produkciót létrehozzák. Ez pedig onnan van,
hogy létüket nem ismerte meg azalatt, míg tanulmányozta a feltételeket,
melyektől a dolog függ, mert különben a tapasztalatok kifejtésével kezdte
volna, amelyekből ezt a következtetést merítette. Ha pedig már kutatásának
kezdetén, nehány szóval megkísérli az osztályozást, ennek az az oka, hogy
egyszerű logikai analizist használt. Kiindul a termény gondolatából;

elemeire bontva azt találja, hogy az a természeti erők, a munka, az eszköz
és tőke fogalmát logikusan magában foglalja s ezután ilyen módon tárgyalja
ezeket a levezetett fogalmakat.15)
Nyilvánvaló, hogy a legfontosabb gazdasági theoriát, az értékelméletet
eszerint a módszer szerint építették fel. Ha az értéket mint valóságot vették
volna szemügyre, a közgazdászok rögtön felvilágosítottak volna bennünket
arról, hogy miben lehet az e névvel jelölt dolgot felismerni, azután
osztályozták volna a fajokat, módszeres indukcióval kutatták volna
változásaik törvényszerüségét, végre összehasonlították volna a különböző
eredményeket, hogy egy egyetemes formulát hozzanak ki belőlük. A
theoriát nem lehet addig megalkotni, míg a tudományos kutatás eléggé ki
nem terjedt. Ehelyett azonban már a kezdetnél a theoriára akadunk. Ez az
oka, hogy a közgazdász, hogy ezt megtehesse, megelégszik azzal, hogy az
értékre, vagyis az alkalmas csereeszközről való eszmére ráfordítsa a saját
figyelmét, s ennek tudatában legyen, s minthogy úgy találja, hogy az
magában foglalja a haszonnak, a ritkaságnak eszméjét, analizisének ebből
az eredményeiből alkotja meg definicióját. Kétségkívül támogatja néhány
példával. De mikor arra a számtalan tényre gondolunk, amelylyel egy ilyen
elméletnek számot kell vetnie, hogyan tulajdoníthatunk legcsekélyebb
bizonyító erőt is azoknak a szükségképpen igen ritka tényeknek, amelyeket
a szuggesztió véletlenje hozott össze?
A közgazdaságtanban éppúgy mint az erkölcstanban a tudományos
kutatás része nagyon szűk körre van szorítva; a művészeté túlnyomó. Az
erkölcstanban az elméleti rész a kötelességről, jóról, jogról való néhány
vitára szorítkozik. Azonkívül ezek az elvont viták tulajdonképpen nem
tartoznak a tudomány körébe, mert nem az a tárgyuk, hogy meghatározzák,
valóságban mi az erkölcs legfőbb törvénye, hanem az, hogy minek kell
lenni. Éppen így a közgazdasági kutatásokban a legfőbb kérdések megtudni
pl. hogy a társadalomnak az individualisták vagy a szocialisták fogalmai
szerint kell-e szervezkednie; vajjon az jobb-e ha az állam beleavatkozik az
ipari és kereskedelmi viszonyokba vagy rábízza teljesen a
magánkezdeményezésre; és hogy vajjon a pénzrendszer monometallizmus
vagy bimatallizmus legyen-e. Törvény itt tulajdonképpen nincs nagy
számmal; amit pedig így szoktak nevezni, nem érdemli meg ezt az
elnevezést, mert csak a cselekvésre vonatkozó maximák, kiforgatott
gyakorlati parancsok. Itt van pl. a kínálat és kereslet hírhedt törvénye. Még

sohasem mutatták ki induktiv úton, hogy ez a gazdasági valóság kifejezője.
Tapasztalat és módszeres összehasonlítás még soha meg nem állapította,
hogy valóban ez a törvény befolyásolja-e a gazdasági viszonyokat. Amit
tettek és amit tehettek, mindössze annyi, hogy dialektikai úton igazolták,
hogy az embernek így kell eljárni, ha érdekeit meg akarja őrizni és hogy
minden más eljárás káros s ha valaki másképpen cselekszik, ez valódi
logikai eltévelyedés. Logikus az, hogy a legproduktívabb iparágak a
legkeresettebbek és hogy a legkeresettebb és legritkább termények
tulajdonosai adnak el legnagyobb áron. De ez a tiszta logikai szükségesség
semmiben sem hasonlít ahhoz, amit a természet igazi törvényei nyújtanak.
Ez utóbbiak azokat a viszonyokat fejezik ki, amelyek szerint a tények
valóban egymáshoz kapcsolódnak, nem pedig azt az útat és módot, mely
szerint kapcsolódniok kellene.
Amit erről a törvényről mondottunk, alkalmazható az orthodox
gazdasági iskola természetinek nevezett törvényeire, melyek különben sem
egyebek, mint az előbbinek különös esetei. Természeti törvények ezek, ha
akarjuk abban az értelemben, hogy a természetes vagy természetesnek
látszó eszközöket jelölik a kitűzött cél elérésére; de nem lehet ezzel a
névvel jelölni őket, ha természettörvény alatt a természetnek induktiv úton
megállapított létezési módját értjük. Röviden nem mások, mint a gyakorlati
bölcseség tanácsai és ha többé-kevésbbé fortélyosan úgy tudtuk őket
feltüntetni, mintha ép a valóság kifejezői volnának, ez azért van, mert azt
hitték – joggal vagy alaptalanul, – hogy ezeket a tanácsokat az emberek
nagy része az esetek átlagában eredménnyel követheti.
A társadalmi jelenségek mégis dolgok és úgy kell őket tárgyalnunk,
mint dolgokat. Ennek a tételnek bebizonyítása végett nem szükséges a
természetről filozófálni és analogiákról vitatkozni, amelyeket a társadalmi
jelenségek az alsóbbrendű jelenségekkel való viszonyukban felmutatnak.
Elég azt konstatálni, hogy ezek az egyetlen adottság a szociológus számára.
Dolog minden, ami adva van, mindaz, ami a megfigyelés számára
kínálkozik vagy amit kénytelenek vagyunk megfigyelni. Dolgokként
tárgyalni a jelenségeket azt jelenti, hogy mint olyan adottakat tárgyaljuk
őket, amelyek kiinduló pontjai a tudománynak. A társadalmi jelenségeknek
elvitázhatatlanul megvan az a jellemvonásuk. Nem az eszme van adva, amit
az emberek az értékről alkottak, mert ez megközelíthetetlen; adva vannak a
gazdasági viszonyok folyamatában valóban kicserélődő értékek. Nem

morális eszménynek ez vagy amaz a felfogása van adva, hanem ama
szabályok összessége, amelyek magunkviseletét valóban meghatározzák.
Nem a haszonnak vagy gazdagságnak eszméje, mert ez mind a gazdasági
organizáció részletkérdése. Lehetséges, hogy a társadalmi élet nem egyéb,
mint bizonyos fogalmak fejlődése; de ha feltételezzük, hogy az, ezek a
fogalmak nincsenek közvetlenül adva. Nem tudunk közvetlenül hozzájuk
jutni, hanem csak a nyilvánvaló (phaenomenális) valóság útján, mely
kifejezi őket. Azt nem tudjuk a priori, hogy a különböző áramlatok
eredetében miféle eszmék vannak, ámbár csak ilyenek vannak; csak úgy
tudjuk meg, hogy honnan erednek, ha forrásukig visszamentünk.
A társadalmi jelenségeket tehát magukban kell vizsgálat tárgyává
tennünk, megszabadítva őket a tudatos alanyoktól, akiknek a képzetei. Mint
külsőket, mint a külvilág dolgait kell őket tekintenünk, mert ilyen
mineműségben jelennek meg előttünk. Ha pedig e az külsőség csak
látszólagos, abban a mértékben tünik el az illuzió, amint a tudomány előre
halad, s akkor vesszük észre, hogy a külső, – hogy úgy mondjuk – belép a
belsőbe. De a megoldást nem lehet előre tudni; sőt ha a társadalmi
tényekben nincs meg a dolgoknak összes jellemző sajátsága, először úgy
kell őket tárgyalni, mintha megvolna. Ezt a szabályt a társadalmi valóságra
teljes egészében kell alkalmazni, anélkül, hogy itt egyetlen kivétel is volna.
Sőt ebből a szempontból kell vennünk még azokat a jelenségeket is,
amelyek látszólag a legmesterségesebb berendezkedésen alapulnak.
Sohasem szabad előre feltételezni, hogy valamely erkölcsi szabálynak vagy
intézménynek konvencionális karaktere van. Különben pedig, ha személyes
tapasztalatainkra szabad hivatkoznunk, azt hisszük, biztosak vagyunk
afelől, hogy e módszer szerint járván el, gyakran elégtételt kapunk oly
módon, hogy a látszólag még legönkényesebb tények is a figyelmesebb
szemlélet után végre az állandóság, szabályosság jellemvonásait és a
tárgyilagosság jeleit mutatják.
Ezenkívül általánosságban elég az, amit előbb a társadalmi tény
megkülönböztető karakteréről mondottunk, t. i. hogy biztosítjuk magunkat
ennek a tárgyszerűségnek természetéről és bebizonyítjuk, hogy ez nem
illuzórius. Valóságban egy dolgot főleg arról ismerünk meg, hogy nem lehet
rajta puszta akaratelhatározással módosítani. Ez még nem jelenti azt, hogy
minden változtatásnak ellenszegül. Hogy pedig változtatást hozzunk létre,
nem elég csak akarni; többé-kevésbbé fáradságos erőfeszítésre van szükség

a kifejtett ellenállás miatt, s azonkívül nem is lehet mindig erőt venni rajta.
Láttuk, hogy a társadalmi tényeknek megvan ez a tulajdonságuk. Kívülről
hatnak akaratunkra és korántsem annak produktumai. Bizonyos mértékben
formákból állnak és mi kénytelenek vagyunk cselekvéseinket e formákba
önteni. Sőt gyakran ez a szükségesség olyan, hogy nem is tudjuk elkerülni.
És ami több, ha már azon a ponton vagyunk, hogy diadalmaskodtunk rajtuk,
az ellenünk szegülő ellentét világossá teszi, hogy itt olyan dologgal állunk
szemben, mely nem tőlünk függ. Ha tehát a társadalmi jelenségeket
dolgoknak tekintjük, csak természetükhöz alkalmazkodunk.
Hogy végére jussunk, az a reform, amit a szociológiába be kell vinni,
minden tekintetben egyenlő azzal, amely a lélektant az utolsó harminc
évben átalakította. Amint hogy Comte és Spencer természeti tényeknek
nyilvánították a társadalmi tényeket, jóllehet nem úgy tárgyalták mint
dolgokat, különböző empirikus iskolák már régen felismerték a lelki
jelenségek természetes jellemvonását, mégis tiszta ideológiai módszert
alkalmaztak rájuk nézve. Az empiristák, nem különben ellenfeleik is,
tulajdonképpen kizárólag introspektiv eljárást követtek. Azok a tények,
melyeket csak önmagunkon figyelünk meg, sokkal ritkábbak,
múlékonyabbak és változékonyabbak, semhogy a szokás által bennünk
megrögzített nézetekre befolyást gyakorolhatnának és nekik törvényt
szabhatnának. Ha pedig ez utóbbiak nincsenek más ellenőrzésnek alávetve,
semmi sem ellensúlyozza őket. Tehát sem Locke, sem Condillac nem
tekintették tárgyilagosan a lelki jelenségeket. Mert ők nem az érzékelést
tanulmányozták, hanem valami eszmét az érzékelésről. Innen van, hogy
ámbár ők bizonyos tekintetben előkészítették a tudományos lélektant, az
valóban jóval később jött létre, akkor, amikor az emberek eljutottak ahhoz a
felfogáshoz, hogy a tudat állapotait kívülről lehet és kell tekinteni, nem
pedig annak a tudatnak szempontjából, amely őket vizsgálja. Ilyen nagy
forradalom ment végbe ezekben a tudományágakban. Minden külön eljárás,
minden új módszer, mellyel ezt a tudományt gazdagították, csak különböző
eszközök annak az alapgondolatnak minél tökéletesebb megvalósítására. Ez
a haladás a szociológia számára még hátra van. A subjectiv állapotból,
melyből még alig jutott ki, át kell mennie az objectiv állapotba.
Ezt az átmenetet nem oly nehéz megvalósítani, mint a lélektanban. A
lélektani tények természetszerűen, mint az alany állapota vannak adva, sőt
el sem különíthetők tőle. Már a meghatározás szerint belső tények és

látszólag nem is lehetséges mint külsőket tárgyalni őket, hacsak erőt nem
veszünk természetükön. Nemcsak jelentékeny abstrakció-készségre, hanem
a módszereknek és eljárásoknak egész rendszerére van szükség, hogy a
lélektani tényeket ebből a szempontból tekintsük. A társadalmi tényeknek
ezzel ellentétben természetesebben és közvetlenebbül megvannak összes
dologi karaktereik. A jog megvan a törvénykönyvekben, a mindennapi élet
mozgalmait megtaláljuk a statisztika számaiban, a történelmi emlékekben, a
divatot a ruhákon, az ízlést a műtárgyakon. Természetüknél fogva arra
törnek, hogy kívül helyezkedjenek az egyéni tudaton, mivel uralkodnak
rajta. Hogy saját ábrázatjukban, mint dolgokat láthassuk őket, nem
szükséges mesterségesen elváltoztatást végezni rajtuk. A szociologiának
ebből a szempontból komoly előnye van a lélektannal szemben, amit még
eddig nem vettek észre és kell, hogy ez fejlődését siettesse. Talán nehezebb
a tényeket kifejteni, mert összetettebbek, de könnyebb megállapítani. A
lélektannak ellenben nemcsak a tények feldolgozásával van baja, hanem
azoknak megragadásával is. Következőleg azt szabad hinnünk, hogy attól
fogva, hogy a szociologiai módszernek ezt az elvét általában elismerik és
alkalmazzák, a szociológia olyan gyorsan fog előhaladni, ahogy mostani
lassú fejlődése miatt fel sem lehet tételezni, sőt hogy utóléri azt az előnyt,
amit a lélektan csak történelmi elsőbbségénél fogva bír.16)

II.

Elődeink tapasztalatai azonban már megmutatták nekünk, hogy arra,
hogy valamely megállapított igazságnak érvényt szerezzünk, nem elég
elméleti bizonyítást adnunk és nem elég, hogy meggyőződjünk róla. Az
értelem természeténél fogva nagyon hajlandó félreismerni azt az igazságot,
hogy feltarthatatlanul visszaesik az előbbi tévedésbe, ha szigorú
fegyelemnek nem veti magát alá; ennek főtételeit, a fenti állítás
következményeit akarjuk most formulázni. 1. Az első következtetés így
hangzik: El kell távolítani rendszeresen minden hagyományos előítéletet.
Ennek a szabálynak külön bizonyítása nem szükséges; mindabból folyik,
amit már előzőleg elmondottunk. Egyébként ez az alapja minden
tudományos módszernek. Descartes módszertani ketélye voltaképp ennek
az alkalmazása. Ha Descartes abban a pillanatban, amikor meg akarta

alapítani a tudományt, azt teszi meg törvénynek, hogy kétségbe von minden
képzetet, amit előbb szerzett, ezt azért teszi, mert csak tudományosan
kidolgozott fogalmakat akar alkalmazni, vagyis olyanokat, melyek az ő
alapította módszer szerint vannak konstruálva; s minden olyant, mely más
eredetű, legalább egyelőre, félre kell vetni. Láttuk, hogy Bacon-nél az
idola-elméletnek ugyanez az értelme. E két nagy doktrina, melyet gyakran
szembe állítanak egymással, lényegében megegyezik. Szükséges tehát,
hogy a szociológus, akár akkor mindjárt, amikor meghatározza kutatásainak
tárgyát, akár bizonyítás közben végleg lemondjon azoknak a fogalmaknak
használatáról, amelyek a tudományon kívül keletkeztek szükségből, s nincs
bennük semmi tudományos. Kell, hogy azoktól a hamis
magátólértetődésektől megszabadítsa magát, amelyek a közönséges ember
elméjét elfoglalják és egyszersmindenkorra lerázza az empirikus kategóriák
igáját, melyek a hosszas megszokás miatt végre zsarnokivá lesznek. Ha
pedig a szükség kényszeríti, hogy néha visszatérjen rájuk, legalább
tudatában legyen azoknak csekély értékével és ne engedje, hogy
tanulmányában olyan szerepük legyen, amit meg nem érdemlenek.
Hogy ez a felszabadulás olyan nehéz a szociológiában az az oka, hogy
itt gyakran nagy része van az érzelemnek. Valóban egészen más szenvedélyt
ébresztenek bennünk a politikai, a vallásos hiedelmek, gyakorlati erkölcsi
nézeteink, mint a fizikai világ dolgai; következőleg ezt a szenvedélyes
jellemvonást közöljük azzal a móddal is, amely szerint az előbbieket
felfogjuk és magunknak megmagyarázzuk. Róluk alkotott gondolataink
megragadják érzelmeinket, éppúgy mint tárgyaik és olyan tekintélyt érnek
el, hogy nem tűrnek ellenmondást. Minden véleményt, mely velük
ellenkezik, ellenséges elbánásban részesítünk. Valamely állítás nincs
összhangban pl. a hazafiságról, az egyéni méltóságról alkotott eszmével:
megtámadják, akármilyen bizonyítékokon alapult légyen. Nem hagyják
jóvá, ha még úgy igaz is; azt a nézetet állítják szembe vele, hogy nem
fogadom el s a szenvedély nem kímél fáradságot a maga igazolása végett,
hogy olyan érveket szuggeráljon, melyeket könnyen döntőnek találnak.
Sőt ezek a képzetek olyan presztízsre tesznek szert, hogy nem is tűrik a
tudományos vizsgálatot. Már a puszta tény, hogy azokat a jelenségeket,
melyeknek kifejezői, rideg és száraz analizisnek vessük alá, fellázít
bizonyos elméket. Ha valaki vállalkozik az erkölcsnek kívülről külső
valóságként való tanulmányozására, az érzelgősök erkölcsi érzékéből

kivetkőzöttnek gondolják, mint ahogy az elevenboncolót a közönséges
elmék érzéketlennek vélik. Szó sincs róla, hogy elfogadják az ilyen
érzelmeknek a tudományra való káros hatását, sőt azt hiszik, hogy
alkalmazkodni kell hozzájuk, hogy tudományt csináljunk a rájuk vonatkozó
dolgokból. «Jaj annak a tudósnak – írja egy ékesszavú vallástörténész – aki
az Isten dolgaihoz úgy közeledik, hogy öntudatának mélyén, lényének
megtörhetetlen alapján, ott hol az ősök lelke szunnyadoz, nincs egy
ismeretlen szentély, ahonnan időnként tömjénillat árad, egy zsoltárvers,
fájdalmas vagy örömkiáltás hangzik fel, melyet gyermekként küldött az ég
felé testvérei után, és amely őt pillanatnyi közösségbe juttatja a hajdani
prófétákkal.17)
Az ember nem képes teljes erővel fellépni az ilyen misztikus tan ellen,
amely – mint különben minden miszticizmus – alapjában nem egyéb, mint
megmásított empirizmus, tagadása a tudománynak. A társadalmi dolgok
tárgyaiként szereplő érzelmeknek sincs semmi kiváltságuk a többiek felett,
mert nincs más eredetük. Éppúgy történeti eredetűek, mint azok; emberi
tapasztalat eredményei, de ez a tapasztalat zavaros és rendezetlen. Nem a
valóságnak valami, nem tudom miféle transcendentális anticipációjából
kerültek ki, hanem eredői mindenfajta rendetlenül, a véletlen körülmények
szerint, módszeres magyarázat nélkül felhalmozódott benyomásnak és
emóciónak. Korántsem nyujtanak magasabb megvilágítást az ésszerű
megvilágítás számára, mert ezek kizárólag kétségtelenül igen erős, de
zavaros élményeknek eredményei. Hasonló túlsúlyt tulajdonítani nekik
egyenlő azzal, hogy az értelem legalsóbbrendű képességeinek túlsúlyt
adunk legmagasabb képességei fölött, vagyis magunkat többé-kevésbbé
szónoki szószátyárságra kárhoztatjuk. Az így készült tudomány csak az
olyan elméket elégítheti ki, kik jobban szeretnek érzelmeikkel, mint
eszükkel gondolkozni, akik az érzéklés közvetlen és zavaros szintéziseit az
ész türelmes és fényes analiziseinél többre becsülik. Az érzelem tárgya a
tudománynak és nem kritériuma a tudományos igazságnak. Egyébként
nincs tudomány, mely kezdetben hasonló akadályokba ne ütközött volna.
Volt idő, amikor a fizikai világ dolgaira vonatkozó érzelmeknek éppen ilyen
vallásos vagy erkölcsi karakterük volt s nem kisebb erővel szegültek ellen a
fizikai tudományok megalapításának. Hihető tehát, hogy ez a tudományból
tudományba üldözött előítélet végre utolsó menedékhelyéről, a
szociológiából is eltűnik, és a kutatónak szabad kezet enged.

2. De az előbbi szabály teljesen negatív. Azt tanítja a szociológusnak,
hogy hárítsa el a hamis nézetek uralmát és hogy figyelmét a tények felé
fordítsa. De nem mondja meg, hogy ez utóbbiakat mi módon kell
megragadni, hogy objektív tanulmányt végezzünk.
Minden tudományos nyomozás a jelenségek meghatározott csoportjára
vonatkozik, melyek egy és ugyanazon definiciónak felelnek meg. Első
lépése a szociológusnak tehát az legyen, hogy meghatározza a dolgokat,
melyeket tárgyal, avégből, hogy tudjuk és tudja, hogy mi körül forog a
kérdés. Ez az első és legnélkülözhetetlenebb föltétele minden bizonyításnak
és igazolásnak; az elmélet valóban csak úgy ellenőrizhető, ha fel tudjuk
ismerni a tényeket, miket számon kell tartania. Azonkívül mivel ez a
bevezető definició állapította meg magát a tudomány tárgyát, ez a tárgy
vagy valami dolog lesz vagy nem lesz, – a végzett definició útja és módja
szerint.
Hogy a meghatározás tárgyilagos legyen, magától érthetőleg szükséges,
ne egy bizonyos felfogás szerint, hanem elválaszthatatlan tulajdonságaik
szerint fejezze ki a jelenségeket. Szükséges, hogy a jelenségeket
természetük integráns alkotó elemével jellemezze, nem pedig valami többé-
kevésbbé eszményi nézettel való megegyezésük alapján. Akkor, mikor a
kutatás még csak megindul s a tények kidolgozása még nem kezdődött meg,
csak azok lesznek megközelíthető tulajdonságaik, melyek elég kívül esnek
ahhoz, hogy közvetlenül láthatók legyenek. A mélyebben fekvők
kétségkívül lényegesebbek; magyarázó értékük több, de a tudománynak
ezen a fokán még ismeretlenek, és nem lehet eléjük vágni, különben a
valóság helyébe észfogalmat teszünk. Az első tulajdonságok között kell
tehát keresnünk az alapvető definició anyagát. Másrészről világos, hogy
ennek a meghatározásnak kivétel és különbség nélkül mindazokat a
jelenségeket magában kell foglalnia, melyek ugyanezeket a tulajdonságokat
mutatják; mert különben sem okunk, sem módunk nincs választani közülük.
Ezek a tulajdonságok azok mind, amit a valóságból tudunk. Következőleg
ezeknek korlátlanul kell meghatározni a tények csoportosításának módját.
Semmi más kritérium nincs, ami csak részben is pótolhatná az előbbinek
eredményeit. Ebből ez a szabály következik: Mindig egy jelenségcsoportot
tegyünk a kutatásnak tárgyává, amelyet bizonyos, mindegyik jelenségben
meglevő külső tulajdonságok határoztak meg; ebbe a kutatásba bele kell
vonni minden jelenséget, mely ennek a meghatározásnak megfelel.

Megállapítjuk például bizonyos számú cselekvésnek létét, melyek mind azt
a külső jellemvonást mutatják, amely – ha egyszerre követik el – a
társadalom részéről azt a sajátos reakciót idézi elő, amit büntetésnek
nevezünk. Egy sui generis csoportot alkotunk belőle, amelyet közös névvel
összefoglalunk; vagyis bűnnek nevezünk minden büntetéssel megtorolt
cselekvést; s az így meghatározott bűnt egy külön tudomány, a kriminológia
tárgyává tesszük. Éppen így megfigyelhetjük, hogy minden ismeretes
társadalomban van egy külön társadalom, mely arról a külső jegyről
ismerhető fel, hogy nagyobbrészt vérrokon egyénekből van összetéve, kiket
törvényes kötelékek fűznek össze. Az idevonatkozó tényekből külön
csoportot alkotunk, külön nevet adván neki; ezek a családi élet jelenségei.
Minden efajta közösséget családnak nevezünk s az így meghatározott
családot egy külön kutatás tárgyává teszünk, melynek a
társadalomtudományi terminológiában eddig semmi határozott elnevezése
nincs. Ugyanezt a szabályt alkalmazzuk később akkor is, amikor általában a
különböző családtípusokra megyünk át. Amikor például hozzáfogunk a
clánnak vagy a matriarchális vagy patriarchális családnak
tanulmányozásához, meghatározásukkal kezdjük ugyane módszer szerint.
Eszerint az elv szerint kell megállapítani minden probléma tárgyát, akár
általános az, akár különös.
Ha így jár el a szociológus, az első lépésnél megveti lábát a valóságban.
Valóban az ilyen osztályozásnál az eljárás nem tőle, nem gondolkodásának
irányától függ, hanem a dolgoknak természetétől. Az ismertetőjel, mely
ebbe vagy abba a kategóriába sorolja a dolgokat, mindenkinek
megmutatható, mindenki felismeri, s az ilyen megfigyelő állításait mások is
ellenőrizhetik. Igaz, hogy az így alkotott fogalomnak nem felel meg mindig,
sőt nem felel meg általában a közismert fogalom. Világos például, hogy a
szabadgondolkodók tevékenységét vagy az etikett ellen való támadásokat,
ha még annyira rendszerint és szigorúan büntetik is a legtöbb
társadalomban, ezekhez a társadalmakhoz való vonatkozásukban még
bűnszámba se jönnek. Éppígy a clan nem család a szónak közönséges
értelmében. De ez nem fontos; mert itt egyszerűen nem arról van szó, hogy
módot találjunk arra, hogy azokat a tényeket, amelyekhez a közönséges
beszéd szavai és a velük kapcsolatos eszmék csatlakoznak, elég
biztonsággal újra feltalálhassuk. Sőt az kívánatos, hogy merőben új
fogalmakat alkossunk, melyek a tudomány szükségleteinek megfelelnek és

külön terminológia segítségével vannak megalkotva. Ez semmiesetre sem
jelenti azt, hogy a közönséges fogalom a tudósnak hasznavehetetlen; ezek
útmutatókul szolgálnak neki. Segítségükkel tudjuk meg, hogy van valahol
egy csoport, ugyanazon elnevezés alatt egyesült jelenség és következőleg
valószínű, hogy ezeknek közös jellemvonásaiknak kell lenni. Sőt mivel
ezeknek mindig van valami kapcsolatuk a jelenségekkel, néha azt is
megmutatják, persze durva vonásokban, hogy milyen legyen a kutatás
iránya. De minthogy ezek felületesen vannak megalkotva, egész
természetes, hogy nem vágnak egybe pontosan a tudományos fogalommal,
melynek keletkezésére alkalmat adtak.18)
Bármennyire szemmel látható és fontos is ez a szabály, a szociológiában
még sem méltatják figyelemre. Mivel ez a tudomány olyan dolgokat
tárgyal, melyekről szüntelen beszélünk, mint a család, tulajdon, bűn stb.,
látszólag legtöbbször felesleges a szociológusnak megelőző, szigorú
definiciót adni. Annyira hozzá vagyunk szokva azoknak a szavaknak
használatához, melyek a beszélgetésben folyton előfordulnak, hogy
feleslegesnek látszik pontosan meghatározni, hogy milyen értelemben
használjuk. Egyszerűen a közhasználatban levő fogalomra utalunk. De ez
nagyon gyakran kétértelmű és ez a kétértelműség okozza, hogy ugyanazon
név alatt, ugyanabban a fejtegetésben valóságban teljesen különböző
dolgokat egyesítünk. Ebből aztán érthetetlen zavarok támadnak. Így például
kétféle monogám egyesülés van: egyik a tényleges, másik a jogi. Az elsőnél
a férjnek egy felesége van ugyan jogilag, de több is lehet; a második
esetben törvényileg meg van tiltva, hogy poligám legyen. A tényleges
monogámiát megtalálhatjuk több állatfajnál és bizonyos alsóbbrendű
társadalmakban nemcsak elszórva, hanem olyan általánosságban, mintha
törvény parancsolná. Ha a népesség nagy területen szétszóródva él, a
társadalmi kötelék nagyon laza, ennek következtében az emberek egymástól
izolálva élnek. Ilyenkor minden férfi természetszerűleg igyekszik maga
mellé nőt szerezni és csak egyet, mivel ebben az izolált állapotban bajos
volna többet eltartani. Ezzel ellentétben a kötelező egynejűséget csak a
legfejlettebb társadalmakban figyelhetjük meg. A házassági közösség e két
fajának tehát nagyon különböző jelentése van, mégis ugyanegy szóval
jelöljük; mert gyakran bizonyos állatokról is mondjuk, hogy monogámok,
ámbár semmi sincs náluk, ami a törvényes kötelezettségre hasonlítana.
Spencer a házasságról szóló tanulmányában kezdettől fogva a monogámia

szót használja szokásos kétértelmű jelentésével, anélkül, hogy
meghatározná. Innen van, hogy ő előtte a házasság fejlődése érthetetlen
szabálytalanságnak látszik, mert abban a hiszemben, hogy ő a nemi
egyesülés magasabb formáit a történelmi fejlődés alsó fázisaiban
megfigyelte, úgy tűnik fel neki, hogy az a közbeeső időszakban eltűnik,
nem hogy újra megjelennék. Így arra a következtetésre jut, hogy az
általános társadalmi fejlődés és és a családi életnek egy tökéletes típus felé
való fokozatos haladása között nincsen szabályos viszony. Helyes definició
elhárította volna ezt a tévedést.19)
Más esetekben nagy gondjuk van az embereknek arra, hogy
meghatározzák a tárgyat, melynek kutatásához fognak. Ahelyett azonban,
hogy a meghatározásba belevonnának és egy fajtába csoportosítanának
minden közös külső tulajdonsággal bíró jelenséget, selejtezést végeznek
köztük. Bizonyos feltünőbbeket kiszemelnek s azokat úgy tekintik, mintha
csak nekik volna meg az a joguk, hogy ezekkel a jellemvonásokkal
rendelkezzenek. Ami a többieket illeti, ezeket úgy veszik, mintha bitorolnák
a megkülönböztető jeleket és nem veszik számon. Könnyű belátni, hogy
ilyen módon csak szubjektiv és hiányos ismeretre tehetünk szert. Ezt a
kiválogatást csak előre megragadott eszme alapján lehet végezni, mert a
kutatás kezdetén még semmiféle vizsgálódás nem állapította a bitorlás
valódiságát, lehetőségét feltételezve. A kiválogatott jelenségeket is csak
azért tartják meg, mert ezek jobban megegyeznek, mint a többiek azzal az
eszményi felfogással, amelyhez az effajta valóságból jutnak. Például
Garofalo a Criminologia kezdetén nagyon helyesen utal arra, hogy ennek a
tudománynak kiinduló pontja szükségképen «a bűn szociológiai fogalma.»
A fogalom megállapítása végett mégsem hasonlít össze, különbség nélkül, a
különféle társadalmi típusokban minden olyan cselekményt, amelyet
törvényes büntetéssel sujtanak. Csak egyeseket hasonlít össze, azokat t. i.,
amelyek az erkölcsi érzéknek átlagos és változatlan oldalát sértik. Ami
pedig azokat az erkölcsi érzelmeket illeti, melyek a fejlődés folyamán
eltüntek, ez szerinte nem a dolgok természetén alapszik és pedig azért, mert
nem sikerült nekik fenntartani magukat; következőleg azt hiszi, hogy azok a
cselekmények, melyeket azért tartottak bűnténynek, mert ezeket az
érzelmeket megsértették, ezt az elnevezést véletlen vagy többé-kevésbbé
pathológikus körülmények miatt kapták. De csak a morálnak tisztán egyéni
felfogása alapján lehet ilyen kiválasztást tenni. Ebből a gondolatból az is

következik, hogy az erkölcsi fejlődés, ha kezdetét nézzük, mindenféle
salakkal és tisztátlansággal van tele, melyet aztán fokozatosan eltávolít
magából, s csak ma jutott odáig, hogy megszabaduljon a mellékes
alkotórészektől, melyek kezdetben zavarták fejlődését. Ez az elv azonban se
nem magától érthető axioma, se bebizonyított igazság; csak feltevés, amit
még hozzá semmi sem igazol. Az erkölcsi érzék változó elemei éppúgy a
természetben gyökereznek, mint a változatlanok. Az előbbieken végbemenő
változások csak azt bizonyítják, hogy maguk a dolgok változtak. Az
állattanban az alsóbbrendű fajok különös formáit nem kevésbbé
természetesnek tekintjük, mint azokat, amelyek az állati törzs minden fokán
ismétlődnek. Sőt a primitiv társadalmakban bűntettnek minősített
cselekmények és a melyek ezt a jelleget elvesztették, valóban épp olyan
bűntettek ezekhez a társadalmakhoz viszonyítva, mint amelyeket ma
elnyomunk. Az előbbiek a társadalmi élet változó feltételeinek felelnek
meg, az utóbbiak az állandóknak; de egyik nem mesterségesebb, mint a
másik.
Mi több: ha ezeknek a cselekményeknek igazságtalanul tulajdonítottak
bűntényjelleget, akkor sem szabad őket a többiektől teljesen elkülöníteni.
Mert a jelenség beteges formái nem más természetűek, mint egészséges
formái, következőleg természetük meghatározása végett az előbbieket
éppúgy meg kell figyelni, mint az utóbbiakat. A betegség nincs
ellenmondásban az egészséggel, ugyanannak a nemnek két változata,
melyek felváltva nyilvánulnak. Ezt a szabályt az élettanban és
pszichológiában már régen felismerték és alkalmazták, s a
társadalomtudomány is köteles éppen így tiszteletben tartani. Ha nem
ismerjük el, hogy valamely jelenség majd egyik vagy másik okra vezethető
vissza, vagyis megtagadjuk az okság elvét, akkor egy cselekménynél azok
az okok, amelyek a bűnnek megkülönböztető jellegét rendellenesen fejezik
ki, nem különböztethetők meg fajuk szerint azoktól, melyek ugyanazt a
hatást normális úton idézik elő; csak fokozati különbség van köztük és
annyi, hogy a körülményeknek ugyanabban az együttességében nincsen
hatásuk. A rendellenes bűn épúgy bűn és a bűn meghatározásába bele kell
venni. De mi történt? Az, hogy Garofalo nemnek vesz olyat, ami faj vagy
csak változat. Azok a tények, amelyekre az ő kriminalitásformulája
alkalmazható, csak elenyésző csekélységet képviselnek azok között,
melyeket bele kellene foglalni. Mert ezek a formulák sem a vallásos, sem az

etikett, ceremónia és hagyomány stb. elleni vétkekre nem alkalmazhatók,
melyek a mi modern büntetőtörvénykönyveinkből eltüntek, ellenben
megtöltik a letűnt társadalmak csaknem egész büntetőjogát.
Ugyanebből a módszertani hibából származik az, hogy egyes
megfigyelők a vadnépek egész morálját tagadják.20) Abból a gondolatból
indulnak ki, hogy csak a mi erkölcsünk az erkölcs. Az igaz, hogy ez a
primitiv népeknél vagy nincs, vagy csak kezdetleges állapotban van meg.
De ez a meghatározás önkényes. Ha a mi szabályunkat alkalmazzuk,
minden megváltozik. Annak az eldöntésére, hogy egy parancs erkölcsi-e
vagy nem, azt kell vizsgálnunk, hogy megvan-e benne az erkölcsiség külső
jele vagy nincs. Ez az ismertetőjel pedig bizonyos tágkörű megtorló
szankcióban nyilvánul, más szóval a közvélemény helytelenítésében, mely
a parancs minden megsértéseért bosszút áll. Valahányszor ezt a
jellemvonást feltüntető ténnyel állunk szemben, nincs jogunk tagadni
erkölcsi karakterét; mert ez bizonyítja, hogy ugyanolyan természetű, mint a
többi erkölcsi tények. Az ilyen természetű erkölcsi szabályok az
alsóbbrendű társadalmakban nemcsak megtalálhatók, hanem itt nagyobb
számmal vannak, mint civilizáltakban. Van sok olyan cselekvés, mely most
az egyén tetszésére van bízva, akkor pedig törvényes kötelesség volt.
Látjuk, milyen tévedéseknek vagyunk kitéve, ha nem határozunk meg
valamit, vagy rosszul határozzuk meg.
De azt mondhatná valaki hogy a felesleges tulajdonságoknak nem
tulajdonítunk-e jelentőséget az alapvető tulajdonságokkal szemben, amikor
a jelenségeket szemmel látható jellemvonásaik alapján határozzuk meg;
vajjon nem igazi megfordítottja-e az a logikai sorrendnek, ha az ember a
dolgokat fejükre és nem alapjukra állítja? Így mikor a bűnt a büntetésből
határozzuk meg, csaknem elkerülhetetlenül kitesszük magunkat annak a
vádnak, hogy a bűnt a büntetésből akarjuk levezetni vagy – egy ismert
idézet szerint – a vesztőhelyben akarjuk látni a gyalázat forrását, nem a
kiengesztelő cselekményben. De ez a szemrehányás fogalomzavaron alapul.
Mert annak a meghatározásnak, melyre szabályt adtunk, a tudományos
kutatás kezdetén van helye, s nem lehet célja a valóság lényegét kifejezni;
olyan helyzetet kell számunkra teremtenie, ahová később jutunk el. Az csak
feladata, hogy érintkezésbe hozzon bennünket a dologgal; minthogy az
elme csak kívülről férkőzhetik hozzájuk, csak külsejük juttatja őket
kifejezésre. A meghatározás ezeket nem magyarázza meg, csak az első

szükséges támasztékot adja magyarázatunkhoz. Bizonyos, hogy nem a
büntetés teszi a bűnt, de külsőleg ez tárja elibénk, s következőleg ebből kell
kiindulnunk, ha megértéséhez el akarunk jutni.
Az ellenvetésnek csak akkor volna alapja, ha ezek a külső
jellemvonások ugyanakkor véletlenek volnának, vagyis nem lennének
kapcsolatban az alaptulajdonságokkal. Ilyen feltételek mellett a
tudománynak, miután a külső tulajdonságokat megjelölte volt, csakugyan
nem volna módjában továbbhaladni. Nem tudna mélyebben leszállni a
valóságba, mert nem volna semmi kapcsolata a felszín és a lényeg között.
De hogy az okság elve korántsem üres szó, arról úgy győződünk meg, hogy
a külső jelek a jelenségek természetével szoros kapcsolatban vannak és
lényegükben megegyeznek velük, minthogy hasonló módon, kivétel nélkül
minden egy bizonyos fajhoz tartozó jelenségnél előfordulnak. Ha a
jelenségek adott csoportja egyenlő mértékben mutatja azt a különösséget,
hogy a büntető jóváhagyás van vele kapcsolatban, ennek az az oka, hogy
belső kapocs van a büntetés és a cselekvés konstitutiv tulajdonságai között.
Következőleg ezek a tulajdonságok bármilyen felszínesek is, megmutatják a
tudósnak az utat, hogy mélyebbre hatolhasson a dolgok lényegében, feltéve,
hogy módszeresen megfigyelték őket. Ezek az első és mulhatatlanul
szükséges szemei annak a láncnak, melyből a tudomány fog kifejleni a
fejtegetések folyamán.
Mivel a dolgok külsejét az érzéklet adja, a következőket foglalhatjuk
össze: a tudománynak, hogy objektiv legyen, nem a nélküle alkotott
fogalmakból, hanem az érzékletből kell kiindulnia. Az alapvető
meghatározások elemeit közvetlenül az érzéki adottságokból kell
kölcsönözni. Valójában elegendő világos képzetet alkotni magunknak arról,
hogy tulajdonképen mi a tudományos munka és beláthatjuk, hogy
másképpen nem lehet eljárni. Szüksége van olyan fogalmakra, melyek a
dolgokat adæquat módon úgy fejezik ki, amint vannak, nem úgy, amint a
gyakorlati életben használatosak. De azok, amelyek a tudomány működési
körén kívül képeztettek, ennek a feltételnek nem felelnek meg. Újból kell
tehát őket megalkotni, hogy a hamis nézeteket és a nekik megfelelő
szavakat kiküszöböljük, hogy a tudomány visszatérjen az érzéklésre,
minden fogalomnak eredeti és szükséges anyagára. Mert az érzéklésből
ered minden általános, igaz vagy hamis, tudományos vagy tudománytalan
gondolat. A tudománynak vagy spekulativ ismeretnek sem szabad más

kiindulópontjának lenni, mint a közönséges vagy gyakorlati ismeretnek. A
különbségek csak már azután ott kezdődnek, hogy milyen útonmódon
dolgozzuk fel ezt a közös anyagot.
3. De az érzéklet könnyen szubjektiv lesz. Ezért van szabály a
természettudományokban azoknak az érzékleti adatoknak kiküszöbölésére,
melyek sejtetik túlságos egyéni voltukat, hogy kizárólag azok tartassanak
szem előtt, melyekben elegendő tárgyszerűség van. A fizikus ezért
helyettesíti a meleg és elektromosság nyujtotta változékony érzékleteket a
hőmérő és elektrométer ingadozásának látási képzetével. Erre az
elővigyázatra a szociológusnak is szüksége van. A külső tulajdonságoknak,
melyek által kutatásainak tárgyát meghatározza, legtárgyilagosabbaknak
kell lenniök.
Felállíthatnánk azt az elvet, hogy a társadalmi tények annál
alkalmasabbak arra, hogy objektive fogjuk fel őket, minél inkább
megszabadulnak az egyéni tényektől, melyekben nyilvánulnak.
Valóban az érzéklet annál tárgyilagosabb, minél szilárdabb a tárgy,
melyre vonatkozik. Mert minden tárgyilagosságnak feltétele egy állandó s
azonos ismertető jelnek jelenléte, melyre a képzet vonatkoztatható és amely
lehetővé teszi minden változónak és a szubjektívből eredőnek kizárását. Ha
maguk ezek az egyes ismertető jelek, melyek adva vannak, változnak, s
önmagukhoz való viszonyukban folyton más és mások, akkor semmi közös
mértékünk nincs, és nincs eszközünk arra nézve, hogy érzékleteink között
megkülönböztessük, mi származik kivülről és mi ered önmagunkból. A
társadalmi életnek megvan éppen ez a tulajdonsága mindaddig, míg az
egyes eseményektől, melyekben bennfoglaltatik, külön nem válik és
önállóan fel nem lép, mert ezek az események azáltal, hogy más-más külsőt
mutatnak, vele együtt változnak. Itt tehát az átalakulás útján levő
szakadatlan mozgásokról van szó, melyeket a megfigyelő vizsgálata nem
tud megszilárdítani. Más szóval, a tudós nem kezdheti erről az oldalról a
társadalmi valóság vizsgálatát. De tudjuk, hogy a társadalmi életnek az a
sajátsága is megvan, hogy kristályosodni tud, anélkül, hogy saját léte
megszűnnék. A társadalmi szokások az általuk létrehozott egyéni
cselekvésen kívül nyilvánulnak a kollektiv szokásokban, mint aminők pl. a
jogi és erkölcsi szabályok, közmondások, a társadalmi alkotmány tényei
stb. Minthogy ezek a formák tartós jellegűek és különböző alkalmazásukkal

együtt nem változnak, biztos tárgyul, állandó mértékül szolgálnak és
folyton rendelkezésére állnak a megfigyelőnek, ki nem ad helyet szubjektiv
benyomásoknak és egyéni észrevételeknek. A jogi szabály az, ami, és
kétféleképpen felfogni nem lehet. Mivel ezek a berendezkedések egyik
oldalról tekintve csak a megszilárdult társadalmi életet mutatják, nagyon
helyes ez utóbbit, a kivételek szemmeltartásával,21)közvetítésükkel
tanulmányozni.
Ha tehát a szociológus kutatni akarja a társadalmi tények bármely
csoportját, arra kell törekednie, hogy csak egyik oldalról figyelje meg őket,
ahol egyéni megnyilvánulásoktól menten jelentkeznek. Ennek az elvnek
segítségével tanulmányoztuk mi a társadalmi szolidaritást, különböző
formáit, fejlődését, az őket kifejező jogi szabályok rendszerének
közvetítésével.22) Ha a különböző családtípusokat az utazók és történészek
irodalmi leírásai alapján próbáljuk megkülönböztetni és osztályozni, annak
vagyunk kitéve, hogy a legkülönbözőbb fajokat összezavarjuk és a
legtávolabbi típusokat közel hozzuk egymáshoz. Ha ellenben a család jogi
helyzetét vesszük az osztályozás alapjául, s különösen az örökségi jogot,
lesz egy tárgyilagos kritériumunk, mely anélkül, hogy csalhatatlan lenne,
sok tévedéstől megoltalmaz.23) Vagy próbáljuk meg a bűnök különböző
fajait osztályozni. Megpróbáljuk az életmódot, a bűnök különböző
világában uralkodó hivatásos szokásokat megrajzolni és így kriminológiai
típusokat fogunk felismerni, aszerint, amint ez a szervezet különböző
formákat nyújt. Hogy a nép erkölcseit, hiedelmeit megközelítsük, az azokat
kifejező közmondásokhoz és szólásokhoz folyamodunk. Kétségtelen, hogy
ha ilyenformán járunk el, a kollektiv élet konkrét anyagát egyelőre kívül
hagyjuk a tudományon, és mégis bármily változékony is ez az anyag,
senkinek sincs joga azt a priori megismerhetlennek nyilvánítani. De ha
módszeres eljárást akarunk követni, a tudománynak első alapjait szilárd
földre és nem ingatag fövényre kell lerakni. Azon a helyen kell a társadalom
területére lépnünk, ahol a kutatásra legkedvezőbb kilátást nyújt. Csak
azután lesz lehetséges tovább haladni a kutatásban és azokat az ingadozó
valóságokat, melyeket az emberi szellem sohsem tud teljesen megérteni,
lassanként hova-tovább megközelítjük és felfogjuk.

HARMADIK FEJEZET.

A normális és a pathológikus megkülönböztetésére
vonatkozó szabályok.

A megfigyelés, ha az előbbi szabályok szerint végeztük, összekeveri a
tényeknek két csoportját, amelyek bizonyos tekintetben nagyon
különböznek: azokat, amelyek teljesen olyanok, amilyeneknek kell lenniök,
és azokat, amelyeknek másformáknak kellene lenniök, mint amilyenek.
Más szóval vannak rendes (normális) és vannak pathológikus jelenségek.
Mint már láttuk, egyformán bele kell őket foglalnunk a meghatározásba,
amellyel minden kutatásnak kezdődnie kell. De ha bizonyos tekintetben
ugyanegy természetűek is, azért megvan bennük e két különböző változat,
és ezt fontos megkülönböztetni. Vajjon a tudománynak van-e arra eszköze,
hogy ezt a megkülönböztetést megejtsük?
A kérdés a lehető legfontosabb. Ennek megoldásától függ ugyanis
annak a szerepnek a gondolata, mely a tudománnyal, s főleg az emberről
szóló tudománnyal együtt jár. Egy bizonyos elmélet szerint, melynek hívei
a legkülönbözőbb iskolákból kerülnek ki, a tudomány nem ad arra nézve
tanácsot, hogy mit kelljen akarnunk. A tudomány – mondják ők – csak
tényeket ismer és ezeknek egy az értékük és egy az érdekük. Megfigyeli,
kifejti, de nem értékeli őket. A tudomány szempontjából semmi gáncsolni
való sincs; jó és rossz szerinte nem léteznek. Azt még csak megtudja
mondani, hogy az okok hogyan hozzák létre hatásaikat, de azt nem, hogy
milyen célokat kell követni. Hogy ne csak annyit tudjunk, ami van, hanem
azt is, ami kívánatos, akkor a tudattalan szuggesztióhoz kell visszatérnünk,
amit érzelem, ösztönnek, életerőnek stb. neveznek. A tudomány meg tudja
magyarázni a világot – írja már egy idézett író –, de a szívben csak
sötétséget hagy; a szív feladata saját világosságát megteremteni. A

tudomány ilyenformán távoltart magától minden gyakorlati feladatot, tehát
semmi nagyobb létjogosultsága sincs; mert mire való fáradság megismerni
a valóságot, ha az elért megismerésnek az életben nem vesszük hasznát. De
azt mondhatná valaki, hogy a tudomány, feltárván előttünk a jelenségek
okait, vajjon nem nyujt-e nekünk eszközöket arra nézve, hogy azokat
tetszésünk szerint állítsuk elő s ilyenformán megvalósíthatunk olyan célokat
is, melyek akaratunkat a tudományon kívül eső okokból ösztönzik?
Bizonyos tekintetben minden eszköz már magában véve cél. Mert hogy
alkalmazzuk, akarnunk kell, mint minden célt, mit meg akarunk valósítani.
Az adott cél elérésére többféle úton juthatunk s közülök választani kell. Ha
pedig a tudomány nem tud bennünket segíteni a legjobb cél
kiválasztásában, hogyan mutatja meg a legcélszerűbb utat, mellyel
elérhetjük? De miért ajánlja a leggyorsabbat a leggazdaságosabb helyett és
miért a legbiztosabbat a legegyszerűbb helyett, vagy megfordítva? Ha a
magasabb célok elérésében nem tud bennünket irányítani, még kevésbbé
alkalmas erre akkor, ha másodrendű, alárendelt célokról van szó, melyeket
eszközöknek nevezünk.
Az ideológiai módszer valóban azzal kecsegtet, hogy ezt a
miszticizmust elkerüljük és részben az okozta az ehhez a módszerhez való
ragaszkodást, hogy ezt elhárítsuk. Valóban azok, kik ezt a módszert
alkalmazták sokkal inkább racionalisták voltak, mintsem hogy elfogadják
azt az állítást, hogy az ember magatartásának nincs szüksége a gondolkodás
által való igazgatásra. A jelenségekben, magokban véve, a szubjektiv
adottságoktól menten még sem láttak semmit, amit praktikus értéke szerint
lehetett volna osztályozni. Úgy látszott, hogy értékelésüknek az az egyetlen
módja, hogy vonatkozásba hozzák a rajtuk uralkodó fogalommal. Ezért az
egész racionalista szociológiában nélkülözhetetlen lett a fogalmaknak
alkalmazása, melyek megelőzik a tények összehasonlítását s nem belőlük
folynak. De tudjuk, hogy az a gondolat nem tudományos, mert ilyen
feltételek mellett a gyakorlatiságot teszi gondolkodás tárgyává.
De a probléma, melyet mi felállítottunk, lehetővé teszi az ész jogainak
visszaszerzését, anélkül, hogy ideológiába esnénk. A társadalmaknak
éppúgy, mint az egyéneknek az egészség jó és kívánatos, a betegség
ellenben rossz és kerülni kell. Ha olyan tárgyilagos és a tényekkel
kapcsolatos kritériumra találunk, melynek segítségével tudományosan
különbséget tehetünk a különfajta társadalmi jelenségek beteges és

egészséges állapota között, akkor a tudomány képes lesz a gyakorlatiságra
fényt deríteni, s amellett hű marad saját módszeréhez. Kétségtelen, hogy
jelenleg nem tud az egyén közelébe férkőzni, s ezért nem nyújthat mást
számunkra, mint általános jeleket, melyeket csak úgy lehet megfelelően
alakítani, ha érzéklés útján érintkezésbe jutunk az egyes esettel. Az
egészséges állapot, úgy mint azt a tudomány meghatározhatja, nem
egyezhetik az egyéni alannyal, mert csak általános körülmények között
állapítható meg, melyek az egyes embernél többé-kevésbbé módosulnak; s
ez nem kevésbbé értékes támaszték a tájékozódás számára. Abból, hogy
ennek a megállapításnak az egyes esethez kell alkalmazkodnia, még nem
következik, hogy megismerése érdektelen. Ellenkezőleg szükséges, hogy
minden gyakorlati megfontolásunkban a norma legyen az alap. Így tehát
nincs jogunk azt mondani, hogy a gondolat felesleges a cselekvésnél. A
tudomány és művészet közt nincs többé örvény. Az átmenet egyikből a
másikba megszakítás nélkül történik. A tudomány, az igaz, csak a művészet
segítségével juthat a tényekhez, de a művészet továbbfolytatása a
tudománynak. Még az a kérdés van hátra, hogy vajjon az utóbbinak
gyakorlati elégtelensége nem csökken-e azon mértékben, minél
tökéletesebben fejezik ki az egyéni valóságot azok a törvények, melyeket
felállít.

I.

A szenvedést közönségesen a betegség jelének tartják, s bizonyos, hogy
általánosságban van valami viszony e két tény között, de e viszonyban
nincs állandóság és pontosság. Vannak súlyos betegségek, melyek fájdalom
nélkül folynak le, míg a jelentéktelen bántalmak, mint mikor pl. korom esik
az ember szemébe, valóságos gyötrelmet okoznak. Bizonyos esetben a
fájdalmatlanság, sőt jóleső érzés a betegség tünete. Van egy bizonyos
pathologikus érzéketlenség a fájdalom iránt; vannak bizonyos körülmények,
amikor az egészséges ember fájdalmat érez, a neuraszténiás jól érzi magát,
pedig betegsége tagadhatatlan. Megfordítva: fájdalom jár bizonyos
állapotokkal, mint az éhség, fáradság, szülés, melyek pusztán fiziológiai
jelenségek.

Mondhatjuk tehát, hogy az egészség az életerők szerencsés fejlődésében
áll és a szervezetnek a környezethez való tökéletes alkalmazkodásáról
ismerhető fel és ellenkezőleg betegség mind az, ami ezt az alkalmazkodást
zavarja? De ez egyáltalában nem bizonyítja, – e pontra különben még
később visszatérünk – hogy a szervezetnek minden állapota kapcsolatban
van valami külső körülménnyel. Azonkivül ennek az ismertető jelnek, még
akkor is, ha az egészséges állapot ismertető jele, szüksége van más
kritériumra, hogy felismerhessük; mert minden esetben meg kellene
mondania, hogy melyik elv szerint dönthetjük el, hogy az
alkalmazkodásnak melyik módja tökéletesebb, mint a másik.
Van tehát valami út és mód, melynek alapján életben való maradásra
való kilátásaink megállapíthatók? Az egészség akkor olyan állapota a
szervezetnek, amelyben ezek a kilátások legnagyobb fokukat érik el, a
betegség hatása ellenkezőleg az, hogy ezeket csökkenti. Nem kétséges az
sem, hogy a betegség általában nem a szervezet elgyengülésének
következménye. Csak nem egyedül ennek következménye. A szaporodási
funkció bizonyos alsóbb rendű állatoknál végzetes módon halálos és
veszéllyel jár magasabb rendűeknél. Ez mindazonáltal normális. Az
öregségnek és gyermekségnek ugyanaz a hatása, mert az agg és a gyermek
fogékonyabbak a káros befolyások iránt. De azért ezek betegek és csak a
meglett korban lehet az ember egészséges? Ime tehát az egészségnek és a
fiziologiának területe tulajdonképpen korlátozva van. Ha tehát az öregség
már magában véve betegség, hogyan lehet megkülönböztetni egy
egészséges és beteg öreget? Ebből a szempontból a menstruációt is a
betegségek közé kell számítanunk, mert a velejáró zavarok növelik az
asszonyoknak a betegség iránt való fogékonyságát. Mi módon lehet
betegségnek számítani olyan állapotot, amelynek megszünte vagy időelőtti
elmaradása okvetlenül pathologikus jelenséget idéz elő? Úgy beszélnek
erről a kérdésről, mintha az egészséges organizmusban minden résznek
úgyszólván hasznos szerepe volna, s mintha minden belső állapot
megfelelne pontosan valami külső körülménynek és következőleg mintha
hozzájárulna a maga részéről az élet egyensúlyának biztosításához és
csökkentené a halál eshetőségeit. Pedig ellenkezőleg, az a feltevés igaz,
hogy bizonyos anatomiai és funkcionáló berendezkedések közvetlenül
semmire sem valók, egyszerűen vannak, mert vannak, mert nem lehet nekik
nem lenni, s mint az élet általános feltételei vannak adva. Mégsem lehet

őket betegségnek nyilvánítani, mert a betegség mindenek előtt valami
elkerülhető, mely nem jár szükségképpen együtt az élőlény szabályos
konstituciójával. Még hozzá tehetjük, hogy ahelyett, hogy erősítenék a
szervezetet, csökkentik ellenállóképességét, s ennek következtében növelik
a halálos veszedelmeket.
Másrészről azonban nem biztos, hogy a betegségnek mindig az az
eredménye, melynek közreműködésével meg akarjuk határozni. Nincs
vajjon egy csomó betegség, amely sokkal könnyebb természetű, semhogy a
szervezet alapvető életfeltételeire befolyást tulajdonítanánk neki? Míg a
súlyos betegségek közt vannak olyanok, melyek nem járnak súlyos
következményekkel, ha minden rendelkezésünkre álló eszközzel küzdünk
ellenük. A gyomorbajos, ha helyes életrendet követ, annyi ideig élhet, mint
az egészséges ember. Mindenesetre elővigyázatosnak kell lennie; de nem
kell-e mindnyájunknak annak lenni és életben maradhatunk-e másképen?
Mindnyájunknak megvan a maga higiéniája; a betegé nem hasonlít ahhoz,
amit az ő korának és környezetének emberei átlag megtartanak; csak ez a
különbség van köztük ebből a szempontból. A betegség nem jár mindig
azzal, hogy a gyógyíthatatlan alkalmazkodni nem tudás állapotában tönkre
tegyen bennünket; csak arra kényszerít bennünket, hogy máskép
alkalmazkodjunk, mint embertársaink nagy része. Ki mondja azt, hogy
nincs olyan betegség, mely végeredményben hasznos ne volna? A himlő,
amit magunkba oltatunk valódi betegség, s önként alávetjük magunkat és
mégis ez növeli az életben maradásra való kilátásainkat. Vannak még más
esetek is, amikor a betegség okozta zavar jelentéktelen a velejáró
immunitással szemben.
Végre ez a kritérium igen gyakran alkalmazhatatlan. Egész komolyan
lehet állítani, hogy a legalacsonyabb halálozási számot az egyének egy
meghatározott csoportjánál találjuk, de azt nem lehet igazolni, hogy az
alacsonyabb nem lehet. Ki tudja, hogy nincsenek-e még olyan eszközök,
amelyekkel még csökkenteni lehetne? A tényleges minimum még nem
bizonyítja a tökéletes alkalmazkodást, és következőleg, ha a már említett
meghatározásra támaszkodunk, semmi biztos jele nincs a egészségi
állapotnak. Sőt nagyon nehéz egy ilyen csoportot alkotni és izolálni a
többiektől úgy, amint szükséges volna arra, hogy megfigyelhessük a
szervezeti alkatot, amelynek ez kiváltsága, s amely feltételezett oka ennek a
felsőbbségnek. Megfordítva, amikor általában halálos kimenetelű

betegségről van szó, akkor természetesen az életben maradás valószinűsége
csekélyebb lesz; csak nehéz a bizonyítás egyes esetekben, amikor a
betegség olyan természetű, hogy nem közvetlenül oka a halálnak.
Természetesen csak tárgyilagos módon lehet bizonyítani, hogy egyes
embereknek meghatározott körülmények között kevesebb kilátásuk van az
életbenmaradásra, mint másoknak, vagyis kimutatni, hogy nagy részük
valóban rövid életű. Ha tisztán egyéni jellegű betegségekben gyakran
lehetséges is ez a bizonyítás, teljesen kivihetetlen a szociológiában. Nincs
meg ugyanis az az eszközünk, mely a biológusnak rendelkezésére áll; t. i. a
halálozás átlagszáma. Még megközelítőleg sem tudunk különbséget tenni a
közt, hogy mikor áll elő és mikor hal meg egy társadalom. Mindazok a
problémák, amelyeket az élettanban még távolról sem világítottak meg, a
szociológus előtt még homályba vannak burkolva. Egyébként az
események, melyek a társadalmi élet folyamán létrejönnek és amelyek
körülbelül egyformán ismétlődnek a hasonló típusú társadalmakban, sokkal
változékonyabbak, mintsem hogy meg lehetne határozni, hogy közülök
csak egy is mely mértékben szolgál adalékul arra nézve, hogy a végleges
megoldást siettesse. Ha egyénekről van szó, minthogy igen nagy számmal
vannak, az összehasonlítás végett azokat választjuk, melyek egy és
ugyanazon anomáliát mutatják fel; ezt az anomáliát aztán minden kisérő
jelenségtől szabaddá tesszük és így kutathatjuk az organizmusra való
hatásának természetét. Ha például ezer reumatikusra észrevehetőleg
nagyobb halálozás esik az átlagnál, alapos okunk van ezt a reumatikus
betegségnek felróni. A szociológiában azonban az összehasonlítás területe
sokkal korlátozottabb, semhogy az ilyen csoportosításnak bizonyító ereje
volna, minthogy minden társadalomfaj nagyon kevés egyedet foglal
magában.
Ha ez a ténybizonyítás hiányzik, csak deduktiv következtetésekről lehet
szó, az ilyen következtetéseknek pedig nincs más értékük, mint a szubjektiv
sejtéseknek. Nem azt fogjuk bizonyítani, hogy valamely esemény
észrevehetően gyöngíti a társadalmi szervezetet, hanem azt, hogy annak
ilyen hatásának kell lennie. Ezért ilyenkor utalnak is rá, hogy egy ilyenfajta
jelenség, amelyet a társadalomra nézve végzetesnek tartanak, ilyen vagy
amolyan következménnyel fog járni. De ha feltételezzük, hogy ilyen
hatásokat von maga után, ez nem zárja ki, hogy a bajok jóvá tétetnek
bizonyos előnyökkel, melyeket nem veszünk észre. Azonkívül csak is egy

ok van, melyet hatására nézve károsnak tarthatunk, az, amely a funkciók
normális lefolyását gátolja. De ez a bizonyító eljárás már a kérdés
megoldását feltételezi; mert ez csak úgy lehetséges, ha már előbb
meghatároztuk, hogy milyen a normális állapot, vagyis ha már tudjuk, hogy
az milyen jelről ismerhető fel. De megpróbálhatjuk a normálist minden
darabnál a priori megszerkeszteni? Nem szükséges bizonyítani, hogy mit ér
az ilyen konstrukció. Ennek az eljárásnak következménye, hogy a tudósok a
szociológiában épp úgy mint a történelemben ugyanazokat az eseményeket
egyéni érzelmeik szerint üdvöseknek vagy kárhozatosaknak ítélik. Éppen
így tesz folyton az a hitetlen teoretikus, ki a vallás maradványait, melyek
túlélték a vallásos hiedelmek általános bomlását, beteges jelenségnek
bélyegezi, míg a hivő szerint a hitetlenség ma a legnagyobb társadalmi
betegség. Ugyanígy a szocialista szerint a mai gazdasági alakulás
társadalmi korcsképződmény, míg az orthodox közgazdász szerint a
szocialista törekvések pathologikus jelenségek. És mindegyik az általa
biztosaknak vélt syllogismusokban találja meg véleményének támaszát.
*
Ezeknek a meghatározásoknak közös hibája, hogy idő előtt el akarják
érni a dolgok lényegét. Szilárd tételeknek veszik azokat, amelyek, akár
igazak akár nem, csak akkor igazolhatók, ha a tudomány már eléggé előre
haladt. Mégis ez az az eset, amikor alkalmazkodnunk kell a már előbb
kifejtett szabályhoz. A helyett, hogy egyszerre meghatároznánk a rendes és
az ellenkező állapotnak az életerőkkel való viszonyát, keressünk egyszerűen
valami külső, közvetlenül felfogható, de objektiv jelt, mely lehetővé teszi,
hogy e két csoport tényt egymástól megkülönböztessük.
Minden szociológiai jelenség ép úgy, mint különben az élettaniak is,
esetek szerint különböző formákat vehet fel, anélkül, hogy lényegében
megváltoznék. Ezek a formák kétfélék lehetnek. Az egyik általános a faj
egész területén; ezeket ha nem is minden egyénnél, de legalább nagy
részénél megtalálhatni. Ha ezek nem ismétlődnek egyformán minden
esetben, ahol megfigyeljük őket, hanem az alanyok szerint változnak,
ingadozásaik nagyon szűk határok közé szorulnak. Mások ellenben
kivételek; nemcsak hogy a kisebbségnél fordulnak elő, hanem ott, ahol
létrejönnek, leggyakrabban nem maradnak meg az egyén egész életén át.
Ezek kivételek az időben és térben egyaránt.24) Tehát a jelenségeknek

kétféle változatával állunk szemben, melyet különböző kifejezésekkel kell
jelölni. Normálisaknak nevezzük azokat a tényeket, amelyek a
legáltalánosabb formákat mutatják és a többieknek beteg vagy pathologikus
nevet adunk. Ha megegyezünk abban, hogy az átlagtípusnak sematikus
képződmény nevet adunk, melyet úgy alkotunk, hogy egy és ugyanazon
egészbe, egy bizonyos elvont individualitásba foglaljuk össze a fajban levő
leggyakoribb jellemvonásokat, a legtöbbször előforduló formákat,
elmondhatjuk, hogy a normális típus összevegyül az átlagtípussal és hogy
az egészségnek ettől a formájától való minden eltérés beteges jelenség. Igaz
ugyan, hogy az átlagtípust nem lehet olyan pontossággal meghatározni,
mint az egyéni típust, mert konstitutiv tulajdonságai teljességgel nem
szilárdak, hanem változásra hajlandók. De ahhoz már semmi kétség sem
férhet, amit szigoruan megállapítottunk, mert ez közvetlen tárgya a
tudománynak és megegyezik a faji típussal. A fiziológus az átlagos
szervezet funkcióit tanulmányozza, s ez a szociológusnál sincsen másként.
Ha már meg tudjuk különböztetni a társadalmi fajokat egymástól – e
kérdést még később tárgyaljuk – ez csak úgy lehetséges, ha megtaláljuk a
legáltalánosabb formát, mit a jelenség egy meghatározott fajban feltüntet.
Látjuk, hogy egy tényt csak az adott fajhoz való viszonyában lehet
pathologikusnak nevezni. Az egészségnek és betegségnek feltételeit nem
lehet in abstracto, abszolut módon meghatározni. Ez a szabály a
biológiában nem vitás. Senkinek sem jutott még eszébe, hogy az, ami a
molluskánál normális, normális a gerincesnél is. Minden faj egészséges,
mert meg van a maga átlag-típusa és a legalsóbbrendű fajok egészséges
volta nem csekélyebb, mint a legmagasabb rendűeké. Ezt az elvet a
szociológiára is alkalmazták, ámbár itt gyakran félreismerték. Le kell
mondani arról az igen elterjedt szokásról, hogy az intézményt, az erkölcsöt,
az erkölcsi szabályt úgy kell megítélni, mintha önmagában és önmaga által
volna jó vagy rossz, épp úgy, mint különbség nélkül az összes társadalmi
tipusok.
Mivel pedig az ismertetőjel, amelyre vonatkoztatva megítéljük az
egészséges vagy beteges állapotot, a fajjal együtt változik, változhatik egy
és ugyanazon fajnál is, ha ez változik. Innen van, hogy tisztán élettani
szempontból, ami normális a vad embernél, sohasem normális a civilizált
embernél és megfordítva.25) A változatoknak ezenkívül van egy csoportja,
mellyel fontos számot vetnünk, mert minden fajnál szabályosan ismétlődik,

az t. i., amely a korral függ össze. Az öregnek az egészsége nem az, ami a
fiatalé, s ez ismét nem az, ami a gyermeké; és ugyanígy van a
társadalmaknál is.26) A társadalmi tényt tehát csak egy bizonyos fajra nézve
lehet normálisnak mondani, csak a fejlődésnek éppen meghatározott
alakulatára való tekintettel; következőleg, hogy helyes-e az a megjelölés,
nem elég tudni és azt vizsgálni, hogy milyen formában lép fel a fajhoz
tartozó társadalmi átlagban, gondunknak kell lenni arra is, hogy
megfigyeljük a fejlődésnek megfelelő alakulatot.
Látszólag csak puszta szómeghatározáshoz jutottunk, mert semmi mást
nem csináltunk, mint csoportosítottuk a jelenségeket hasonlóságaik és
különbségeik szerint, s az így alkotott csoportoknak nevet adtunk. De
valóságban az általunk így alkotott fogalmaknak az a nagy előnyük van,
hogy tárgyilagos és könnyen felfogható jellemvonásaikról ismerhetők fel és
nem távolodnak el az egészségnek és betegségnek közönséges felfogásától.
A betegséget vajjon nem úgy fogja fel mindenki, mint eshetőséget, melyet
az élőlény természete elvisel, amely azonban nem rendes állapota? Ez az,
amit a régi filozófusok úgy fejeztek ki, hogy nem a dolgok természetéből
ered, hanem a szervezetben állandóan meglevő véletlennek az eredménye.
Ez a felfogás bizonyára az egész tudomány tagadása, mert a betegségben
semmi sincs csodálatosabb, mint az egészségben; egyformán az élőlények
természetén alapul. Csak nem a normális természetén alapul, mert nincs
meg az ő rendes állapotukban és nincs összeköttetésben azokkal a
létfeltételekkel, melyektől általában függnek. Megfordítva, az egészség
típusa mindenki szerint egybeesik a faj típusával. Sőt nem is lehet
ellenmondás nélkül egy fajról olyan fogalmat alkotni, hogy az önmagában
alapvető alkatánál fogva gyógyíthatatlan beteg. A faj kat’exochén norma és
ennélfogva nem lehet benne semmi rendellenes.
Igaz, hogy az egészségen általában olyan állapotot is értenek, amely
előnyösebb a betegségnél. De ez a meghatározás benne foglaltatik az
előbbiben. Valóban nem ok híjján való, hogy a jellemvonások, amelyek
együtt a normális típust adják, egy fajban általánosíthatók. Ez az
általánosítás már maga tény, mely magyarázatra szorul és amire okot kell
találni. Csak akkor volna megmagyarázhatatlan, ha a legelterjedtebb
szervezetformák, legalább együtt, nem volnának a legelőnyösebbek is.
Hogyan tarthatnák fenn magukat az oly nagy változatosságot mutató
körülmények közt, ha az egyének nem volnának abban a helyzetben, hogy a

romboló okoknak jobban ellen tudnak állani? Ha ellenben az egyéb
szervezetek ritkábbak, ez azért érthető, hogy birtokosaiknak az esetek
átlagában, nehezebb életben maradniok. Az elsők gyakori volta a
felsőbbségnek bizonyítéka.27)

II.

Ez utóbbi megjegyzés nyújt egy eszközt arra nézve, hogy az előbbi
módszer eredményeit ellenőrizzük.
Mert az általánosság, amely rendkívül jellemzi a normális jelenségeket,
már maga megmagyarázható jelenség, tehát helyénvaló a magyarázat
keresése, miután az közvetlenül megfigyelés útján megállapíttatott.
Mindenesetre már előre biztosíthatjuk magunkat afelől, hogy az
általánosság nem oknélkül való, de mégis jobb, ha az okot biztosan
ismerjük. A jelenség normális jellege valóban sokkal kevésbbé vitás, ha
kimutatható, hogy a kezdetben megállapított külső jel nem csupán
látszólagos, hanem a dolgok természetén alapul, vagyis egy szóval, a csak
valóságos normális voltát tesszük törvényszerűvé. Ez a bizonyítás
egyébként nem mindig annak a megállapításában áll, hogy a jelenség
hasznos a szervezetre nézve, jóllehet az az eset fog az elmondott okokból
leggyakrabban következni; az is megtörténhetik, mint már előbb
megjegyeztük, hogy egy berendezés normális, ámbár semmire sem szolgál,
egyszerűen azért, mert összefügg a lénynek természetével. Ezért talán
hasznos volna, ha a gyermekágy nem okozna olyan erős zavarokat a nők
szervezetében; de ez lehetetlen. Következőleg valamely jelenségnek
normális voltát csak egyedül úgy magyarázhatjuk meg, ha azt a faj
létfeltételeivel való kapcsolatban tekintjük, akár mint ezeknek a
feltételeknek szükségképen mechanikus eredményét, akár mint módot, mely
lehetővé teszi a szervezetnek a hozzávaló alkalmazkodást.28)
Ez a bizonyítás nemcsak az ellenőrzés végett hasznos. Nem kell
elfelejtenünk, hogy a rendes és rendellenes megkülönböztetésének érdeke
főleg a gyakorlat szempontjából fontos. Ha az ok megismeréséről van szó,
nem elég tudni azt, amit akarunk, hanem azt is kell tudnunk, hogy miért
akarjuk. A rendes állapotra vonatkozó tudományos tételeket az egyes

esetekre sokkal inkább alkalmazhatjuk, ha okaikkal együtt jelennek meg,
mert akkor könnyebben meghatározhatni, hogy milyen esetekben és
értelemben módosíthatók az alkalmazásnál.
Sőt vannak körülmények, amikor ez az igazolás szigorúan szükséges,
mert az első módszer, ha egymagában alkalmazták, tévedésre vezethet.
Ezzel az átmeneti időszakokban találkozunk, ahol a faj egészen fejlődésben
van, anélkül, hogy határozottan új formát öltött volna. Ilyen esetben az
egyetlen már kész és valóságban adott normális típus a multból való és ez
nem egyezik meg már többé az új létfeltételekkel. Így tehát egy társadalmi
tény maradhat meg a fajnak egész területén, ámbár az nem felel meg többé
a helyzet követelményeinek. Most már nincs más, mint a normális állapot
jelenségei, mert az általánosság, melyet magán hordoz, csak hamis külszín,
minthogy csak a szokás vak ereje tartja fenn és semmi bizonyíték sincs arra
nézve, hogy a jelenséget a kollektiv élet általános létfeltételeivel szoros
kapcsolatban figyelték meg. Ez a nehézség különben speciális a
szociológiában. Az élettanban úgyszólván nincs is meg. Valóban nagy
ritkaság, hogy az állatfajok szükségképen előre nem látott életmód-
formákat vegyenek fel. Csak azoknak a normális modifikációknak vannak
kitéve, amelyek szabályosan előfordulnak minden egyénnél, főleg a kornak
befolyása alatt. Ezek a változások tehát ismeretesek vagy felismerhetők,
mert már sok esetben megvalósultak; tehát tudhatjuk, hogy milyen a rendes
állapot az állat fejlődésének minden mozzanatában, sőt még a válságos
időszakokban is. Ez a szociológiában is így van a még alsóbbrendű
fajokhoz tartozó társadalmakban. Mert amikor jórészük már befejezte élete
folyását, normális fejlődésük törvénye már megvan állapítva vagy
megállapítható. De mikor a legfejlettebb és legújabb társadalmakról van
szó, ez a törvény meghatározás útján ismeretlen, mivel ezek egész
történetüket még nem futották meg. A szociológus tehát abba a zavarba
juthat, hogy, hiányozván minden támaszpont, nem tudja, vajjon rendes vagy
rendellenes-e a jelenség.29)
Ebből a zavarból a már kifejtett eljárással juthat ki. Miután megfigyelés
útján megállapította, hogy a tény általános, visszatér azokhoz a
feltételekhez, melyek ezt az általánosságot a multban meghatározták, azután
kutatja, hogy ezek a feltételek adva vannak-e a jelenben vagy ellenkezőleg,
megváltoztak. Az első esetben joga van a jelenséget mint normálist
tárgyalni, a másodikban visszautasíthatja ezt a jellemvonást. Hogy pl.

megtudhassuk, hogy az európai népek mai gazdasági állapotára, mely ma az
organizáció hiányát mutatja, melyik jellemző, normális-e vagy nem, azt
kutatjuk, hogy a multban ennek az állapotnak létrejövetelét mi segítette elő.
Ha ezek a feltételek olyanok, hogy a mai társadalom is ki van nekik téve,
akkor ez az állapot a tiltakozás ellenére is normális. De ha ellenkezőleg azt
találjuk, hogy ez azzal a régi társadalmi strukturával függ össze, amit más
helyen segmentairenek30) jelöltünk, amely régen a társadalomnak
tulajdonképeni csontvázát alkotta, akkor a társadalom hova-tovább
vesztének megy elébe, s így azt következtethetjük, hogy ez az állapot kóros,
ha még olyan általános is. E módszer szerint minden effajta vitás kérdést
úgy kell eldönteni, mint azt, hogy a vallásos hit hanyatlása vagy az állami
hatalom fejlődése normális jelenség-e vagy nem.31)
Ez a módszer egy esetben sem helyettesítheti az előbb említettet, sem
elsőnek nem alkalmazható. Rögtön olyan kérdéseket vet föl, amelyekre
később fogunk válaszolni, s amelyekre csak akkor lehet felelni amikor a
tudományos kutatás eléggé előre haladt; mert a jelenségeknek csaknem
teljes megvilágítását követeli, minthogy feltételezi vagy okuk vagy
funkciójuk meghatározását. Fontos, hogy a kutatás kezdetén a tényeket
rendesekre és rendellenesekre oszthassuk, bizonyos kivételek
fenntartásával, azért, hogy megjelölhessük a fiziológiának és pathológiának
terrénumát. Végre a tényt a normálishoz viszonyítva hasznosnak vagy
szükségesnek kell találnunk, hogy normálisnak nevezhessük. Ki lehetne
ugyan mutatni, hogy a betegség egybeesik az egészséggel, mivel
szükségképpen az általa ért szervezetből ered. Csak az átlagorganizmussal
nincsen meg ugyanaz a kapcsolata. Éppen így az orvosság alkalmazását,
ami használ a betegnek, normális jelenségnek vehetjük, ámbár
nyilvánvalóan rendellenes, minthogy rendellenes körülmények közt van
meg ez a haszna. Ezt a módszert tehát csak akkor alkalmazhatjuk, ha a
rendes típus már előzőleg megállapíttatott, ez pedig csak másik eljárással
lehetséges. Végre, és ami a fő: bár igaz, hogy ami normális, az hasznos, ha
nem is szükséges, viszont hamis az, hogy minden hasznos normális. Afelől
biztosak lehetünk, hogy valamely állapot, amely egy fajon belől általános,
hasznosabb mint a kivételes; nem az a leghasznosabb, amely van vagy
lehetséges. Nincs okunk hinni, hogy a tapasztalás folyamán minden a lehető
kombinációt megkíséreltek, és azok között, amelyek csak elgondolhatók, de
meg nem valósíthatók, talán sok előnyösebb van, mint az ismeretesek

között. A hasznos fogalma tágabbkörű, mint a normálisé; úgy viszonylik
hozzá, mint a nem a fajhoz. Ámde lehetetlenség a többet a kevésből, a
nemet a fajból levezetni. De megtaláljuk a fajt a nemben, mert magában
foglalja. Tehát a jelenség általánosságát megállapítva, megszilárdíthatjuk az
előbbi módszer32) eredményeit oly módon, hogy kimutatjuk, hogy mi a
haszna. Tehát a következő három szabályt formulázhatjuk:
A társadalmi tény egy bizonyos társadalmi típusra való
vonatkozásában, a fejlődésnek egy bizonyos alakulatában tekintve, akkor
normális, ha ennek a fajnak megfelelő társadalmi átlagban jön létre és a
fejlődésnek megfelelő fázisban vesszük szemügyre.
2. Ennek a módszernek eredményeit úgy igazolhatjuk, ha kimutatjuk,
hogy a megfigyelt társadalmi típusnál a jelenség általánossága a kollektiv
élet általános feltételein alapul.
3. Ez az igazolás akkor szükséges, ha a tény olyan szociális fajra
vonatkozik, amely fejlődését még nem fejezte be teljesen.

III.

Nagyon hozzá vagyunk szokva, hogy ezeket a nehéz kérdéseket néhány
szóval elintézzük és rövid megfigyelés és gyors következtetés után ítéljünk
róluk, s akár normális a társadalmi tény, akár nem, ezt az eljárást fölösleges
komplikációnak tartsuk. Úgy látszik, mintha nem volna szükség annyi
fáradtságra az egészségnek a betegségtől való megkülönböztetésére. De
nem tesszük-e meg mindennap ezeket a megkülönböztetéseket? Igaz, de az
a kérdés van hátra, hogy joggal tesszük-e. E kérdések nehézségeit az
burkolja be előttünk, hogy amint látjuk, a biologus ezeket a nehézségeket
aránylag könnyű szerrel oldja meg. De azt elfeledjük, hogy a biológusnak
sokkal könnyebb felfogni azt az utat és módot, amely szerint a jelenségek a
szervezet ellenálló erejét igénybe veszik, mint a szociológusnak és így
gyakorlatilag kielégítően meghatározhatja a rendes vagy rendellenes
jelleget. A szociológiában a ténynek nagyobb összetettsége és
változékonysága miatt jóval több óvatosságra van szükség, amint azt a
különböző részről való ugyanazon jelenségről szóló ellenmondó ítéletek

bizonyítják. Annak bebizonyítására, hogy milyen körültekintésre van
szükség, néhány példát hozzunk fel arra nézve, hogy milyen tévedéseknek
vagyunk kitéve, ha ehhez nem alkalmazkodunk és milyen új
megvilágításban tűnnek fel a fontosabb jelenségek módszeres tárgyalás
után.
A bűntény az a jelenség, melynek pathológikus karaktere látszólag
legelvitázhatatlanabb. Ezen a ponton az összes kriminológusok
megegyeznek. Ennek elismerésében még akkor is megegyeznek, ha a kóros
tünetet különböző módon világítják meg. Mindazonáltal a kérdést nem
kellene olyan elhamarkodottsággal tárgyalni.
Alkalmazzuk valóban az előbbi szabályokat. A bűnt nemcsak ilyen vagy
amolyan fajú társadalmak nagy részében találhatjuk meg, hanem minden
típushoz tartozó társadalomban. Nincs olyan, amelyben bűn ne léteznék. A
forma változik, a bűnnek minősített cselekmények nem mindenütt
ugyanazok; de mindenütt és mindig voltak emberek, kik magukviseletével
büntető megtorlást vontak magukra. Ha a bűntények quotiense, vagyis a
lakosság száma és az évenkinti bűntények száma közötti arány abban a
mértékben csökkenne, amint a társadalmak a kezdetleges formából a
magasabba fejlődnek, azt hihetnők, hogy a bűn, ámbár normális jelenség,
ezt a karakterét lassanként elveszti.
De semmi okunk sincs a visszafejlődés valóságában hinni. Sőt számos
tény inkább azt látszik igazolni, hogy a haladás ellentétes irányú. A
statisztika már a múlt század elejétől fogva lehetővé teszi, hogy a
kriminalitás menetét kövessük; és mindenütt növekedőben van.
Franciaországban körülbelül 300%, a növekedés. Tehát egyetlen jelenség
sincs, mely elvitázhatatlanabb módon mutatná a normalitás tüneteit. Mert,
úgy látszik, szoros kapcsolatban van az egész kollektiv élet feltételeivel. Ha
a bűnt társadalmi betegségnek vesszük, ez annak az álláspontnak
elfogadását jelenti, hogy a betegség nem felesleges, hanem ellenkezőleg,
bizonyos esetekben az élőlény alapkonstituciójából folyik, s ez
megszüntetne minden különbséget a fiziológiai és pathológiai között. A
bűnözés mindenesetre vehet fel rendellenes formákat is; ez pl. akkor fordul
elő, ha rendkívül nagy számban lép fel, s valóban nem kétséges, hogy ez a
túlnövekedés már beteges állapot. Normális egyszerűen az, hogy a bűnözés
létezik, azzal a feltétellel, hogy az összes társadalmi típusokra nézve elér és

nem múl felül egy bizonyos mértéket, és ezt az előbbi szabályok szerint
nem lehetetlenség megállapítani.33)
Most látszólag elég paradox következtetés előtt állunk. De ezen nem
kell megütközni. Hogy a bűnt a normális szociológiai jelenségek közé
számítjuk, ezzel nemcsak azt akarjuk mondani, hogy elkerülhetetlen, ámbár
sajnálatos jelenség, mely az emberek javíthatatlan gonoszságával függ
össze; hanem ezzel azt is állítjuk, hogy az egészséges állapotnak egyik
tényezője és lényeges alkotó része minden egészséges társadalomnak. Ez a
következtetés első tekintetre annyira meglepő, hogy jó darabig mi magunk
is kételkedtünk benne. De amint felocsudunk az első zavaros benyomástól,
nem nehéz megtalálni azokat az okokat, melyek ezt a normalitást
megértetik és egyben meg is erősítik.
A bűn először is normális azért, mert lehetetlenség, hogy ettől egy
társadalom is ment legyen.
A bűn, mint már kimutattuk, olyan tényben nyilvánul, mely bizonyos
erővel és különös szembetűnő módon sért meg kollektiv érzelmeket. Hogy
adott társadalomban a bűnösnek vélt cselekmények elmaradjanak,
szükséges volna, hogy a megsértődő érzelmek minden egyéni öntudatban
kivétel nélkül és olyan erősségi fokon legyenek meg, hogy az ellenkező
érzelmeket visszatartsák. Ha elfogadjuk, hogy ez a feltétel bekövetkezik, a
bűn azért nem szűnnék meg, hanem csak más alakot öltene, mert az az ok,
mely a bűn forrásait eltorlaszolná, rögtön újakat nyitna.
Hogy pedig a kollektiv érzelmek, melyeket valamely népnek
büntetőjoga védelmez, történetének bizonyos időpontján az egyeseknek
eddig előttük elzárt tudatába benyomulhassanak és abban uralomra
jussanak, hol eddig alig volt helyük, olyan erővel kell fellépniök,
amilyennel eddigelé sohasem rendelkeztek. Szükséges, hogy ezeket a
sokaság a maga összeségében erősebben érezze; mert az érzelmek más
forrásból nem meríthetnek nagyobb erőt, mely lehetővé tenné az egyénekre
való hatást, kik számukra eddig nem voltak megközelíthetők. Hogy a
gyilkosok eltűnjenek, erősebbnek kell lenni a kiontott vértől való
iszonyodásnak azokban a társadalmi rétegekben, ahonnan a gyilkosok
előkerülnek, de e célból szükségképpen nagyobbnak kelle lenni a
társadalom egész területén. Különben már maga a bűnnek megszünése

közvetlenül hozzájárulna ehhez az eredményhez. Mert valamely
érzelemnek nyilvánvalóan nagyobb lesz a tekintélye, ha mindenki
mindenütt egyaránt tiszteli. De mégis figyelmen kívül hagyják, hogy a
köztudatnak már megszilárdult része nem erősbödhetik anélkül, hogy
gyengébb alkatrészei, melyeknek megsértése csak erkölcsi vétségszámba
megy, egyúttal ne erősbödnének. Ez utóbbiak csak folytatásai, enyhébb
formái az előbbieknek. Így a lopás és az egyszerű tiszteletlenség egy és
ugyanazon altruista érzelem, t. i. a másénak tisztelete ellen irányúl. Csak
ugyanezt az érzelmet sérti meg egyik cselekmény gyengébben mint a
másik; s minthogy másrészről az átlaglelkiismeret nem rendelkezik elég
erővel arra, hogy a két vétség legkönnyebbikét élénken érezze, ezért
nagyobb elnézéssel tárgyalják. Íme ez az oka, hogy a kíméletlenséget csak
egyszerűen gáncsolják, a tolvajt pedig büntetik. De ha ez az érzelem
erősebb, annyira, hogy elhallgattatja mindenkinek a tudatában a tolvaj iránt
való hajlamot, érzékenyebb lesz azok iránt a sérelmek iránt, melyek eddig
csak könnyedén érintették; tehát erősebben fog rájuk visszahatni.
Energikusabban fogják helyteleníteni és közülük bizonyos dolgok, amelyek
eddig csak erkölcsi hibák voltak, ezután bűnökké lesznek. Például a rossz
vagy rosszul végrehajtott szerződések, amelyek csak a köz helytelenítését
vagy magánjogi kárpótlást vontak maguk után, vétség számba mennek.
Képzeljünk el egy szentekből álló társadalmat, egy mintaszerű és tökéletes
kolostort. A tulajdonképpeni vétkek ott ismeretlenek lesznek, de azok a
vétkek, melyek a tömeg szemében megbocsáthatók, ott éppolyan
botrányszámba mennek, mint a közönséges vétek a közönséges ember
szerint. Ha tehát ez a társadalom el van látva bírói és fenyítő hatalommal, e
cselekményeket bűnnek nyilvánítja és ilyen elbánásban részesíti. Ez a
magyarázata, hogy tökéletes és becsületes ember saját erkölcsi
fogyatkozásait azzal a szigorúsággal méri, melyet a tömeg csak a
tulajdonképpeni bűncselekményeknek tart fenn. A személyek elleni
erőszakosságok régebben gyakoriabbak voltak, mint ma, mert az egyéni
méltóság iránt való tisztelet gyengébb volt. Amint ez növekedett, ezek a
bűnök is ritkábbak lettek; sőt igen sok korábban meg nem rótt
cselekmény,34) mely ezt az érzelmet sérti, belekerült a büntetőjogba is.
Hogy az összes logikailag lehetséges hipotézisekkel végezzünk, fel
lehetne tán még azt a kérdést vetni, hogy egy ilyen egyértelműséget miért
nem lehet kivétel nélkül az összes kollektiv érzelmekre kiterjeszteni; miért

nincs a leggyengébb szociális érzelmekben is elég energia arra, hogy
minden összeütközésnek elejét vegyék. A társadalom erkölcsi tudata
minden egyénnél teljes lehetne és elég erős arra, hogy meggátoljon minden
cselekményt, ami sérti a tisztán morális hibákat éppúgy, mint a vétkeket. De
a teljesen általános és abszolut egyformaság merőben lehetetlen. A
közvetlen fizikai környezet ugyanis, melyben mindegyikünknek megvan a
maga helye, az öröklött antecedentiák, a társadalmi befolyások, melyektől
mindnyájan függünk, más-mássá teszik az egyént, tehát különbözővé teszik
az öntudatot. Hogy e tekintetben mindenki hasonló legyen, azért is
lehetetlenség, mert mindenkinek megvan a tulajdon szervezete, s e
szervezetek a térben különbözőképpen vannak elosztva. Innen van, hogy az
egyéni eredetiség még az alsóbbrendű népeknél sem tűnik el teljesen,
bármily csekély is. Mivel nincs olyan társadalom, ahol az egyének többé-
kevésbbé el ne térnének a kollektiv típustól, elkerülhetetlen, hogy ennyi
eltérés között ne legyen bűnös jellemű. Mert ezt a karaktert nem az ő belső
jelentőségük nyújtja, hanem a társadalmi tudat kölcsönzi. Ha tehát ez az
utóbbi erősebb és elegendő tekintélye van arra, hogy ezeket az eltéréseket
abszolut értékükben igen gyengékké tegye, annál érezhetőbb, annál
hatásosabb lesz, s a legcsekélyebb hibák ellen is azzal az erővel hat vissza,
amit különben csak a jelentékenyebb kihágások ellen alkalmaz; ugyanazt a
fontosságot tulajdonítja nekik, vagyis bűntetteknek bélyegzi őket.
A bűn tehát szükséges; az egész társadalmi élet alapfeltételeivel
kapcsolatos és éppen ezért hasznos is, mert azok a feltételek, melyekkel
egybe van kapcsolva, a maguk részéről nélkülözhetetlenek az erkölcs és jog
fejlődésében.
Ma már valósággal nem lehet vita tárgyává tenni, hogy a jog és erkölcs
nemcsak társadalmi típusok szerint változnak, hanem változnak ugyanannál
a típusnál is, ha a kollektiv élet feltételei módosulnak. De hogy ezek az
átalakulások lehetségesek legyenek, szükséges, hogy a morál alapját képező
kollektiv érzelmek ne szegüljenek ellen a változásnak, vagyis csak
mérsékelt erejük legyen. Ha nagyon erősek volnának, módosíthatóságukból
vesztenének. Minden berendezkedés akadálya az újonnan való
berendezkedésnek és annál jobban, minél szilárdabb az első berendezkedés.
Minél szilárdabb valamely alkat, annál nagyobb ellenállást fejt ki a
módosítással szemben; s ez egyformán így van a működő és anatómiai
berendezéseknél. Ha nem volna bűn, nem volna betöltve egy feltétel, mert e

hipotézis feltételezné, hogy a kollektiv érzelmek a történelemben páratlan
szilárdságot értek el. Semmi sem jó mérték és vég nélkül. Szükséges, hogy
az erkölcsi tudat tekintélye ne legyen túlságos, különben senki sem merne
rá kezet emelni s ez igen könnyen merev formát adna neki. Hogy
fejlődhessék, szükséges, hogy az az egyéni eredetiség túltehesse magát
rajta. Hogy feltűnhessék az idealista morálja, ki megelőzi századát, szükség
van a bűnös moráljára, mely az ő kora alatt áll. Egyik sem lehet el a másik
nélkül.
Ez még nem minden. A közvetett célszerűségen kívül megtörténik, hogy
a bűnnek még haszna is van ebben a fejlődésben. Nemcsak hogy megnyitja
útját a szükséges változásoknak, de bizonyos esetekben közvetlenül elő is
készíti ezeket a változásokat. A kollektiv érzelmek nemcsak hogy az új
forma felvételére szükséges változtathatóság állapotában vannak ott, ahol
bűn van, de néha ez határozza meg még a formát is, amit majd felvesznek.
Hányszor megtörténik, hogy a vétség csak anticipációja a jövő moráljának,
egy lépés afelé, ami lesz. Az athéni jog szerint Sokrates bűnös volt és
elítéltetése igazságos volt. De az ő bűne, t. i. független gondolkodása,
hasznos volt nemcsak az emberiségnek, hanem hazájának is. Mert új
erkölcsnek, új hitnek előkészítéséhez járult hozzá, amire az atheneieknek
akkor szükségük volt, mert a hagyományok, melyek szerint eddig éltek,
nem voltak összhangban létfeltételeikkel. Sokrates esete nem magában álló;
koronként előfordul a történelemben. A gondolatszabadságot, melyet ma
élvezünk, sohasem hirdették volna világgá, ha meg nem sértették volna a
tiltó törvényeket, mielőtt végérvényesen el nem évültek. Ez a sérelem akkor
mégis bűn volt, mert megbántotta a még a többség öntudatában levő igen
erős érzelmeket. A bűn mégis hasznos volt, mert felidézte a mindinkább
szükséges változásokat. A független bölcselet előhírnökei a mindenfajta
eretnekek voltak, kiket az egész középkoron át, a legújabb időkig üldözött a
világi hatalom.
Ebből a szempontból a büntetőjogtan alapvető tényei merőben új
megvilágításban jelennek meg. A közönséges felfogással ellentétben a
bűnöző többé nem mint javíthatatlan társadalomellenes lény, nem mint
valami élősködő elem, idegen és asszimilálódni nem tudó test jelenik meg a
társadalomban;35) szabályozó tényező a társadalom életében. A bűnt, mint
ilyet nem szabad többé bajnak felfogni, melyet nem lehet túlságos szűk
határok közé szorítani. Szó sincs róla, hogy a bűn, ha észrevehetően a

rendes nivó alá száll, valami üdvözlésreméltó dolog lenne, de viszont
biztosan megállapítható, hogy az valamely társadalmi áramlattal egyidőben
jelenik meg és vele összefügg. Ez a magyarázata, hogy a testi sértések
száma sohsem olyan alacsony, mint inség idején.36) Ugyanakkor ilyen
módon a büntetés elmélete átalakúl vagy inkább átalakulás vár rá. Ha a bűn
valóban betegség, akkor a büntetés orvosság és nem fogható fel másképpen.
Az összes viták, amelyeket felidézett, arra vonatkoznak, hogy nem lehet
más, mint orvosság. Ámde ha a bűn nem betegség, a büntetés sem lehet
gyógyításnak tárgya és igazi feladatát másban kell keresnünk.
Szó sem lehet arról, hogy az előzményekben kifejtett szabályok csak
arra valók volnának, hogy egy nagyobb haszon nélkül való logikai
formalizmusnak eleget tegyenek, mert a leglényegesebb társadalmi tények,
melyek szerint ezeket alkalmazzuk vagy nem alkalmazzuk, teljességgel
más-más karaktert mutatnak. Ha egyébként ez a példa különöskép
meggyőző volt is – azért gondoltuk, hogy itt meg kell állapodnunk – még
sok egyéb van, amit hasznos volna idézni. Nincs olyan társadalom, hol nem
az az elv uralkodott, hogy a büntetésnek arányosnak kell lenni a bűnnel.
Mégis ez az elv az olasz iskolánál minden alaposságot nélkülöző
jogásztalálmány.37) Sőt ezek szerint a kriminológusok szerint a büntető
intézmény, a maga egészében, úgy amint az mindeddig az összes ismert
népeknél működött, természetellenes jelenség. Láttuk már, hogy Garofalo
szerint az alsóbbrendű társadalmakra jellemző kriminalitásban semmi
természetes nincs.38) A szociálisták szerint a kapitalista szervezet az, mely
általánossága ellenére nem egyéb, mint a normális állapotnak erőszak és
önkény szülte félszeg elfajulása. Spencer szerint pedig ellenkezőleg az
adminisztrativ központosítás, az állami beavatkozások kiterjesztése
társadalmaink főnyavalyája, jóllehet egyik is, másik is a legszabályosabb és
legáltalánosabb módon aszerint halad előre, amint előbbre jutunk a
történelemben. Nem hisszük, hogy valaha rendszeresen azon fáradoztak
volna, hogy a társadalmi tények rendes vagy rendellenes karakterét az
általánosság foka szerint döntsék el. Mindenkor nagy dialektikai
felszereléssel tárgyalták ezeket a kérdéseket.
Mindazonáltal, ha ezt a kritériumot figyelmen kívül hagyjuk, nemcsak
részleges zavaroknak és tévedéseknek tesszük ki magunkat, mint
amilyeneket már említettünk is, hanem magát a tudományt is lehetetlenné

tesszük. Valójában a tudománynak a normális típus tanulmányozása a
közvetlen tárgya. Ha pedig a legáltalánosabb tények beteges jelenségek
lehetnek, feltehető, hogy a tényekben sohsem volt normális típus. De hát
akkor mi értelme van, hogy ezeket kutassuk? Akkor a tények csak
előítéleteinket erősítik, meggyökeresítik tévedéseinket, mivel azok belőlük
származnak. Ha a büntetés és felelősség, úgy amint a történelemben
megvannak, csak tudatlanságnak és barbárságnak produktumai, mire való
akkor megismerésükhöz folyamodni, hogy a normális formákat
meghatározhassuk. Így az értelem félrevezetődik, úgy hogy a valóságtól
minden távolabbi érdek nélkül elfordul, visszatér önmagához és önmagában
keresi a valóság felépítésére szükséges anyagot. Hogy a szociológus a
tényeket, mint dolgokat tárgyalja, szükséges, hogy tudatában legyen annak,
hogy meg kell járnia az ő iskolájukat. Minthogy pedig az élet minden
tudományának, akár egyéni az, akár társadalmi, röviden az a főtárgya, hogy
a normális állapotot meghatározza, kifejtse és az ellenkezőtől
megkülönböztesse, ha a normalitás nincs adva magukban a dolgokban,
hanem ellenkezőleg, mi magunk kívűlről adjuk hozzájuk vagy bizonyos
okból megtagadjuk tőlük, ez az üdvös függőviszonyért történt. Az elme
könnyen szembekerül a valóval, s az nem sokra tanítja; nincs meg az
anyagban, melyhez alkalmazkodik, mert ő maga az, mely azt meghatározza.
A különböző szabályok, melyeket eddig megállapítottunk, szorosan
függnek össze. Hogy pedig a szociológia valóban a dolgok tudománya
legyen, szükséges, hogy a jelenségek általánosságát vegye normális
jellemvonásuk kritériumául.
Módszerünknek az az előnye is megvan különben, hogy egy időben
szabályozza a cselekvést és gondolatot. Ha az, ami elérésre méltó, nem
tárgya a tapasztalatnak, hanem gondolkodó számítással lehet és kell
meghatározni, akkor a szabad képzelő erő találmányainak az előnyösebbnek
keresésében úgyszólván semmi határa nincs.
Mert a jobbnak van-e olyan határa, amit túl ne lehetne szárnyalni. A
meghatározás szerint korlátlan. A humanitás célja szétoszlik a végtelenben;
távolisága elbátortalanít egyeseket közülünk, másokat ellenben feltüzel és
arra buzdít, hogy siessenek egy kissé közelebb férkőzni hozzá és
forradalmakba zuhannak. Ezt a dilemmát úgy kerüljük el, ha a törekvés
célja az egészség és ha ez meghatározott és tényekben adott dolog, mert a
törekvés célja egyszerre van adva és meghatározva. Nem arról van többé

szó, hogy kétségbeesve fussunk egy cél után, mely abban a mértékben
távolodik, amint közeledünk hozzá, hanem hogy szabályszerű kitartással
munkálkodjunk a normális állapot fenntartásán, helyreállítsuk, ha
megzavarják, s újból megtaláljuk feltételeit, ha megváltoztatására sor került.
Az államférfiúnak nem az a kötelessége, hogy a társadalmat egy őt magát
csábító eszmény felé hajtsa; szerepe az, ami az orvosé: jól alkalmazott
higiéniával megelőzi a betegségek kitörését s ha már az szemmellátható,
módját ejti a gyógyításnak.39)

NEGYEDIK FEJEZET.

A társadalmi típusok megalkotására vonatkozó
szabályok.

Mivel a társadalmi tényt csak egy meghatározott társadalmi fajjal való
viszonyában lehet normálisnak vagy abnormálisnak minősíteni, a
megelőzőkből következik, hogy a szociológiának egy ága e fajok
megalkotásának és osztályozásának van szentelve.
A társadalmi faj fogalmának különben az a nagy haszna is van, hogy a
középutat foglalja el a kollektiv élet két ellenséges felfogása között, melyen
már régen megoszlanak a vélemények; értem a történészek
nominálizmusát40) és a filozófusok szélsőséges reálizmusát. A történészek
szerint az egyes társadalmak egymással össze nem hasonlítható heterogén
egyedek. Minden népnek megvan a maga fiziognómiája, külön alkata,
jogrendszere, erkölcse, gazdasági szervezete, melyek csak neki felelnek
meg és minden általánosítás úgyszólván lehetetlenség. A filozófusok szerint
ellenben minden külön csoportosulás, amit tribusnak, községnek,
nemzetnek neveznek, csak alkalmi és átmeneti alakulat valóság nélkül.
Csak az emberiség a valóság és minden társadalmi fejlődés az emberi
természet általános tulajdonságaiból ered. Az előbbiek szerint ennek
következtében a történelem események egymásután következése ismétlődés
nélkül kapcsolódva egymáshoz. A filozófusok szerint ezeknek az
eseményeknek csak az az értéke és érdeke, hogy megvilágítják az általános
törvényeket, melyek az emberi alkatban gyökereznek és amelyek
uralkodnak az egész történelmi fejlődésen. Azok szerint, amit egyik
társadalomra alkalmazhatunk, nem alkalmazható a másikra. Az egészséges
állapot feltételei népek szerint változnak és elméletileg nem állapíthatók
meg; az a gyakorlat, tapasztalat és érzelmek dolga. Emezek szerint ezeket a

feltételeket egyszersmindenkorra és az emberi nemre nézve meg lehet
állapítani. Úgy látszik tehát, hogy a társadalmi valóság csak az elvont és
bizonytalan filozófiának és a pusztán leíró monografiának lehet tárgya. De
megfeledkeztek erről az alternativáról, amennyiben egyszer elismerték,
hogy a történelmi tények zavaros sokasága és az egyetlen, de eszményi
emberiség közt összekötő kapcsok vannak: ezek pedig a társadalmi fajok. A
faj fogalmában megvan az az egység, amit minden igazán tudományos
kutatás követel és a sokféleség, mely a tényekben van adva, mert a fajt
hasonló módon megtalálhatni minden egyénnél, kik annak részei és viszont
a fajok különböznek egymástól. Igaz ugyan, hogy az erkölcsi, jogi,
gazdasági stb. intézmények végtelenségig változnak, de ezek a változások
nem olyan természetűek, hogy tudományos felfogást ne lehetne rájuk
alkalmazni.
A társadalmi fajok félreismerésének tulajdonítható, hogy Comte azt
hitte, hogy az emberi társadalmak előrehaladása egyenlő egyetlen népnek
előrehaladásával, «amelyre eszményileg vonatkoztathatjuk a különböző
népeknél az időbeli egymásutánban megfigyelt összes változásokat.»41) A
különböző társadalmak, ha valóban csak egyetlen társadalmi faj van, csak
fokozatban térhetnek el egymástól, aszerint, amint többé-kevésbbé teljesen
feltüntetik ennek a fajnak konstitutiv tulajdonságait és aszerint, amint
többé-kevésbbé tökéletesen az emberiséget fejezik ki. Ha ellenben
qualitative különböző társadalmi típusok vannak, megközelíthetjük ugyan
őket, de sohasem érjük el, hogy olyan pontosan kapcsolódjanak egymáshoz,
mint valamely mértani egyenesnek homogén részei. A történelmi fejlődés
ily módon elveszti eszményi és egyszerű egységét, melyet neki
tulajdonítottak; széttörik, hogy úgy mondjuk nagyszámú darabra, s ezeket,
minthogy specifikusan különböznek egymástól, nem lehet hézag nélkül
egybekapcsolni. Pascal híres és Comte óta ismételt metaforája tehát nem
bizonyul többé igaznak.
Hogyan kell tehát ezeknek a fajoknak megállapításánál eljárni?

I.

Első tekintetre úgy látszik, hogy nincs egyéb mód, mint minden
társadalmat külön tanulmányozni, olyan pontos és teljes monografiát
készíteni, amilyen lehetséges, azután az összes monografiákat
összehasonlítani, utána nézni, hogy miben egyeznek meg és miben térnek
el, és akkor e hasonlóságok és különbségek relativ fontossága szerint a
népeket hasonló vagy nem egyező csoportokba osztályozni. E módszer
támogatására nézve azt hozzák fel, hogy ez az egyetlen, mely a
megfigyelésen alapuló tudományban alkalmazható. A faj voltaképpen nem
egyéb, mint az egyének összefoglalása; hogyan alkothatjuk ezt meg tehát,
ha nem azzal kezdjük, hogy leírjuk mindegyiket külön is leírjuk az egészet?
Nem az a szabályos, hogy addig nem megyünk az általánosra, míg az
egyest és az egyest egészben meg nem figyeltük? Ezért akarták már a
szociológiát elnapolni addig a teljességgel meg nem határozható időkig,
amikor majd a történelem az egyes társadalmakról szóló tanulmányban
olyan eredményekhez jut, amelyek elég tárgyilagosak és határozottak
lesznek arra, hogy célszerű összehasonlítás tárgyai legyenek.
De ez a körültekintés valóságban nem olyan tudományos, mint
amilyennek látszik. Sem az nem helyes, hogy a tudomány csak akkor
alkothasson törvényeket, amikor szemügyre vette az összes bennük
kifejezett tényeket, sem az, hogy fajokat csak akkor alkothat, amikor
együttességükben leírta a bennük foglalt egyéneket. A tulajdonképpeni
kísérleti módszer inkább arra törekszik, hogy a mindennapi dolgokat,
melyek csak akkor bizonyítanak, ha nagy számmal vannak, s emiatt mindig
csak gyanús következtetéseket tesznek lehetővé, a döntő tényekkel, vagyis
az experimenta crucis-szal helyettesítsük, mint Bacon mondotta,
amelyeknek magukban számuktól függetlenül tudományos értékük és
érdekük van. Főleg akkor kell ilyenformán eljárnunk, amikor nemek és
fajok alkotásáról van szó. Mert leltározni egy egyénnek összes
tulajdonságait megoldhatatlan probléma. Mert minden egyéniség valami
véghetetlen és a végtelenség kimeríthetetlen. Tehát a leglényegesebb
tulajdonságokhoz tartsuk magunkat? De miféle elv szerint végezzük a
válogatást? Olyan kritériumra van tehát szükség, amely túl megy az
egyénen, amit ennek következtében a legjobb monografiák sem tudnak
nekünk nyújtani. Eltekintve attól, hogy a dolgokat ilyen szigorúan vegyük,
előrelátható, hogy minél nagyobb számmal lesznek az osztályozás alapjául
szolgáló jellemek, annál nagyobb nehézséggel jár a különböző formákat,

amelyekben ezek a tulajdonságok kombinálódnak, néha feltűnő
hasonlóságot és elég éles különbségeket nyújtva, felmutatni, hogy bizonyos
csoportokat és alcsoportokat alkothassunk.
De ha ez az osztályozás e módszer szerint lehetséges volna is, az a nagy
hibája volna, hogy nem tenné meg azokat a szolgálatokat, melyek miatt
létrejött. Valóban mindenekelőtt szükséges, hogy ennek az legyen a tárgya,
hogy a tudományos munkát megrövidítse, az egyének meghatározhatatlan
sokaságát a típusok korlátolt számával helyettesítvén. De elveszti ezt az
előnyét, ha ezek a típusok nem az összes egyének számbavétele és teljes
analizise után állapíttattak meg. A kutatást nem segíti elő, ha nem tesz mást
a már kész kutatások összegezésén kívül. Csak úgy lesz valóban hasznunk
belőle, ha lehetővé teszi más tulajdonságok osztályozását is, mint amelyek
neki alapul szolgáltak, és keretekről gondoskodik az új tények számára. Az
a feladata, hogy ismertetőjeleket bocsásson rendelkezésünkre, amelyekhez
kapcsolhassunk más megfigyeléseket is azokon kívül, melyek nekünk
ezeket a megfigyeléseket szolgáltatták. Éppen azért szükséges, hogy ne az
összes egyéni tulajdonságok teljes leltára legyen, hanem kevés, gondosan
megválogatott tulajdonság alapján készüljön. Ilyen feltételek mellett
nemcsak arra szolgál, hogy a kész ismeretek közt rendet teremtsen, hanem
arra is, hogy ismereteket adjon. Irányítása mellett a megfigyelő nagyon sok
lépést megtakarít. Ha az osztályozás ezen az elven alapul, t. i. ha van
általános tény a fajban, nem szükséges az e fajhoz tartozó összes
társadalmakat megfigyelni; néhány is elég. Sőt sok esetben néhány gondos
megfigyelés is elég, mint ahogy gyakran egy jól véghezvitt kísérlet is
elegendő egy törvénynek megalkotására.
Osztályozásunk számára tehát a különösen lényeges jellemvonásokat
kell kiválogatnunk. Igaz, hogy ezeket csak akkor ismerhetjük fel, ha a
tények magyarázata eléggé előrehaladt. A tudomány e két része szorosan
összefügg és egymás mellett haladnak. Mégis, mielőtt nagyon belemennénk
a tények tanulmányába, nem nehéz kitalálni, hogy a társadalmi típusok
legjellemzőbb sajátságait hol kell kutatni. Valóban tudjuk, hogy a
társadalmak egymás mellé tagolt részekből állnak. Mivel minden eredő
természete szükségképpen az alkotó elemek természetétől, számától, s az
összetételük módjától függ, világos, hogy ezeket kell alapul vennünk és
látni fogjuk, hogy ezektől függnek a társadalmi élet általános tényei.
Különben, mivel ezek a morfológiába tartoznak, társadalmi morfológiának

is nevezhetnők a szociológiának azt a részét, melynek a tárgya társadalmi
típusok megállapítása és osztályozása.
Most hát előre megállapíthatjuk ennek az osztályozásnak elvét. Tudjuk,
hogy az alkotó részek, melyekből az egész társadalom alakult, voltaképpen
nála kisebb társadalmak. Valamely nép két vagy több nép egyesüléséből
származik, melyek őt már megelőzték. Ha tehát ismerjük a legkisebb
társadalmat, mely valaha létezett, osztályozásunk megejtése céljából nincs
más tennivalónk, mint nyomozni a módot, amint ez a társadalom a hozzá
hasonlóval összetevődött s amint ezek összekapcsolódva ismét
összekapcsolódtak.

II.

Spencer nagyon jól megértette, hogy a társadalmi típusok módszeres
osztályozásának nem lehet más alapja.
«Láttuk – mondja – hogy a társadalmi fejlődés egyszerű kicsiny
csoportokkal kezdődik; és hogy e csoportok némelyikének nagyobb
csoporttá való egyesüléséből fejlődik tovább, s e csoportok, miután
megszilárdultak, hasonlókkal egyesültek és még nagyobb csoportokká
formálódtak. Osztályozásunknak tehát az elsőrendű társadalmakkal, vagyis
a legegyszerűbbel kell kezdődnie.»42)
Sajnos, ennek az elvnek megvalósítása céljából, annak pontos
meghatározásával kellene kezdeni, hogy mit értsünk egyszerű társadalom
alatt. Ezt a meghatározást Spencer nemcsak hogy meg nem adja, sőt
körülbelül lehetetlenségnek tartja.43) Az egyszerűség valóban, mint ő
gondolja, lényegében a szervezet bizonyos kiforratlanságában nyilvánul.
Nos, hát nem könnyű pontosan megmondani, hogy a társadalmi szervezet
mikor elég kezdetleges, hogy egyszerűnek kvalifikáltassék; ez az értékelés
dolga. A formula is, amit ő ad, annyira ingadozó, hogy minden társadalmi
formára ráillik. «Nem tehetünk jobbat – mondja – mint hogy minden
társadalmat, amely egész, nincs alávetve másiknak, amelynek részei a
közérdek bizonyos céljaira való tekintettel kormányzó központtal vagy
anélkül kooperálnak, egyszerűnek tekintsünk.»44) De sok nép van, mely e

feltételnek megfelel. Innen van, hogy ő találomra ez alá a rubrika alá
foglalja össze az összes kevésbbé civilizált társadalmakat. Elképzelhetjük,
hogyha így kezdi, mi lehet az eredménye ennek az osztályozásnak. Itt
egymás hegye hátán látjuk a legcsodálatosabb zavarban a legkülönbözőbb
társadalmakat, a homeroszi görögöket a X. századbeli hűbérbirtokok, a
bechuánok, a zuluk és a Fidsi-szigetek lakói mellett, az athéni szövetséget a
XIII. századi francia hűbérbirtokok, az irokézek és araukaniaiak mellett.
Az egyszerűség szónak csak akkor van határozott értelme, ha a részek
teljes hiányát jelenti. Egyszerű társadalmon tehát minden olyan társadalmat
kell értenünk, mely nála egyszerűbbet nem foglal magában; amely nemcsak
hogy nem vezethető vissza egyetlen tagra sem, de nem is mutatja nyomát
semmiféle korábbi tagozódásnak. A horda, mint ezt mi is meghatároztuk,45)
teljesen megfelel ennek a definiciónak. Olyan társadalmi csoportosulás,
mely nem foglal és nem foglalt magában más kezdetlegesebb csoportot, s
közvetlenül egyénekre bomlik szét. Ezek a teljes csoporton belül nem
alkotnak szűkebb és ettől megkülönböztethető csoportot; atom módjára
vannak összetéve. Úgy gondolják, hogy ennél már egyszerűbb társadalom
nem lehet; ez a társadalmi szervezet protoplazmája és következőleg minden
osztályozásnak természetes alapja.
Igaz ugyan, hogy tán nem létezik történelmi társadalom, mely ennek a
leírásnak teljesen megfelel. De már az idézett könyvben kimutattuk, hogy
ismerünk sok olyan társadalmat, mely közvetlenül és közbeeső tagok
nélkül, hordák egymásra halmozódásából áll. Amikor a horda, ahelyett,
hogy egész társadalommá lenne, társadalmi réteggé lesz, megváltoztatja
nevét és clan-nak nevezzük; de megőrzi ugyanazokat az alkotó
jellemvonásokat. A clan valóban olyan társadalmi egyesülés, mely szűkebb
körűre már nem bomlik szét. Erre talán azt lehetne megjegyezni, hogy ott,
ahol ma megfigyelhetjük, sok külön családot foglal magában. De azt
hisszük, még pedig olyan okokból, melyeket itt tovább nem fejtegethetünk,
hogy a kis családi csoportoknak ez az alakulata már később következett be,
mint a clan, azután pedig, helyesen mondva, nem alkottak társadalmi
tagokat, mivel politikai felosztásnak nem számítanak. Mindenütt a clan
ennek a nemnek végső felosztása, ahol vele találkozunk. Következőleg, ha
semmiféle tény nem szólna is a hordák léte mellett, – remélhetőleg lesz még
alkalmunk ezt kifejteni – a clannak, vagyis a hordák egyesüléséből alakult
társadalmak léte feljogosít annak feltételezésére, hogy voltak a

tulajdonképpeni hordára szorítkozó egyszerűbb társadalmak és a horda az
az alapelem, melyből az összes társadalmi fajok leszármaznak.
Ha felvettük a hordának, az egytagú társadalomnak fogalmát, – akár
mint történelmi valóságot, akár mint tudományos posztulátumot fogjuk fel
– van egy támasztékunk, mely szükséges a társadalmi típusok teljes
lépcsőjének megkonstruálására. Annyi alaptípust különböztethetünk meg,
ahányféle módon kombinálhatjuk a hordákat egymással és ahányféle
módon kombinálhatók az ily módon keletkező új társadalmak. Mindjárt
olyan egyesüléseket találunk, melyek a hordának vagy clannak (hogy új
névvel jelöljük) egyszerű összekeveredéséből származnak, de ezek a clanok
úgy társultak, hogy átmeneti csoportok nem fordulnak elő az egész
csoportban, mely valamennyit összefoglalja, és az egyes különcsoportok
közt. Egyszerűen egymás mellé vannak állítva, mint a horda emberei.
Ezeknek a társadalmaknak példáit, melyeket egyszerű soktagúnak
(polysegmentaire) nevezhetnénk, egyes irokéz és ausztráliai tribusokban
lelhetjük meg. Az arch vagy a kabil törzs ugyanezt a jellemvonást mutatja;
ez faluformában kialakult clanok egyesülése. Nagyon valószínű, hogy volt
olyan idő a történelemben, amikor a római curia és az athéni phratria is
ebbe a nembe tartozó társadalom volt. Ehhez járulnának még az előbbi faj
társadalmaiból összetevődés útján létrejött, más szóval, egyszerűen összetett
soktagú (polysegmentaire) társadalmak. Ilyen az irokéz szövetség és a kabil
néposztályokból alakult egyesület. Ugyanez volt az eredete annak a három
őstribus mindegyikének, melyeknek egyesüléséből később a római község
állott elő. Azután a kettősen összetett soktagú (polysegmentaire)
társadalommal találkozunk, mely több egyszerűen összetett
polysegmentaire társadalom egymás mellé tevődéséből vagy fúziójából
ered. Ilyenek a község (civitates), a tribusok egyesülései, amelyek maguk a
curiák egyesülései, s ezek szintén gens-ekre vagy clan-okra bomlanak szét,
ilyen a germán törzs a grófságokkal, melyek századokra oszlanak,
amelyekben ismét megvan a faluvá lett clan-nak végső egysége.
Ezeket az utalásokat ezúttal nem fejtegethetjük tovább, mivel itt nem
arról van szó, hogy a társadalmak osztályozását végrehajtsuk. Ez sokkal
komplikáltabb kérdés, semhogy így futólag végezhetnénk vele, ellenben a
hosszantartó és külön kutatás egész rendszerét igényli. A néhány példával
csak az a célunk volt, hogy pontosan megállapítsuk a gondolatot és
megmutassuk, hogyan kell alkalmazni a módszer elvét. De amit

elmondottunk, nem úgy kell tekinteni, mint az alsóbbrendű társadalmak
teljes osztályozását. Nagyobb világosság kedvéért egy kissé
egyszerűsítettük a dolgokat. Elfogadtuk, hogy minden magasabbrendű típus
ugyanazon, vagyis közvetlenül alsóbbrendű típushoz tartozó társadalmak
csoportosulásából formálódik. Semmi sem olyan lehetetlen ugyanis, mint
az, hogy különböző fajta társadalmak, amelyek a társadalmi típusok
leszármazási fáján nem egyforma magasan állnak, új fajjá egyesüljenek. Ez
az eset kevésbbé ismeretes; csak a római birodalom foglalt magában
legkülönbözőbb természetű népeket.46)
E típusok megállapítása után helyénvaló a különféle alfajok között
különbségeket tenni, aszerint, amint a segmentaire társadalmak, amelyek a
keletkezett társadalmat formálják, megőriznek bizonyos egyéniséget vagy
ellenkezőleg az egész tömeg elnyeli őket. Könnyen megérthető, hogy a
társadalmi jelenségeknek változniok kell nemcsak az alkotó elemek
természete, hanem összetételük módja szerint is; ezenkívül nagyon
különbözőknek kell lenniök aszerint is, hogy minden részcsoport megőrzi-e
a maga helyi életét, vagy valamennyi belekapcsolódik a közös életbe, vagy
aszerint, amint többé-kevésbbé szorosan koncentrálódtak. Következőleg azt
is kell kutatni, hogy bizonyos időpontban ezek a rétegek teljesen
összeolvadtak-e. Ezt arról lehet megismerni, hogy a társadalom eredeti
összetételének a közigazgatási és politikai szervezetre többé semmi hatása
nincs. Ebből a szempontból a község élesen megkülönböztethető a germán
tribusoktól. Ez utóbbiaknál, ha elhalványulva is, a clan-szervezet
történelmük végéig fennmaradt, míg Rómában és Athénben a gentes és a
γένη mint politikai testületek csakhamar megszűntek és csak
magánkötelékké váltak.
Az ily módon megállapított kereteken belül, a másodrendű
morfologikus tulajdonságok szerint új megkülönböztetéseket végezhetünk.
Azonban a később kifejtendő okok alapján alig hisszük, hogy eredménnyel
mellőzni lehetne a most adott osztályozást. Azonkívül nem megyünk bele e
részletekbe, elég lesz, ha felállítjuk az osztályozás elvét, mely így hangzik:
A társadalmak osztályozását összetételük fokának alapján kell kezdeni és
alapul kell venni a teljesen egyszerű vagy monosegmentaire (egytagú)
társadalmat; ezeken az osztályokon belül különböző alosztályokat
különböztetünk meg aszerint, hogy megvan-e az eredeti tag teljes
összeolvadása vagy nincs.

III.

Ezekben a szabályokban impliciter benne van a felelet arra a kérdésre,
amit talán már fel is tett magában az olvasó, látván, hogy úgy beszélünk a
társadalmi fajokról, mintha volnának, anélkül, hogy mindjárt
megszilárdítottuk volna létezésüket. Ez a bizonyíték már a módszer előadott
elvében benne foglaltatik.
Láttuk, hogy a társadalmak tulajdonképpen nem mások, mint különböző
kombinációi egy és ugyanazon eredeti társadalomnak. Egy és ugyanaz az
elem hozzá hasonlóval csak korlátolt számban tevődhetik össze, főképpen
ha kevésszámú alkotó elem van, s éppen így a belőlük eredő kombinációk
is; s ez az eset a társadalmi rétegeződéseknél. A lehetséges kombinácók
skálája határolva van s ennek következtében legalább is a nagy többség
ismétlődik. Így jöhetnek létre a társadalmi fajok. Különben az is lehetséges,
hogy e kombinációk közül némelyek csak egyszer fordulnak elő. Ez a fajok
keletkezésén mit sem változtat. Ebben az esetben csak az az ellenvetés
tehető, hogy a faj csak egy egyént foglal magában.47)
Vannak tehát társadalmi fajok, melyeknek oka ugyanaz, mint a biológiai
fajoké. Ez utóbbiak azon a tényen alapulnak, hogy a szervezetek egy és
ugyanazon anatómiai egységnek különböző kombinációi. Mégis nagy
különbség van ebből a szempontból a két terület között. Az élőlényeknél
ugyanis egy külön tényező olyan ellenálló erőt adott a specifikus
tulajdonságoknak, amilyennel a többiek nem rendelkeznek; ez az átöröklés.
Ezek a tulajdonságok erősen belegyökereztek a szervezetbe, mert az összes
elődökével közösek. Az egyéni környezet befolyása tehát nem nyomja el
egykönnyen, ellenben megmaradnak egyformáknak a külső körülmények
különbözősége ellenére. Van valami belső erejük, mely a kívülről ható
ingerekkel szemben megtartja állandóságukat; ez az öröklött tulajdonságok
ereje. Ez az oka, hogy világosan körülírhatók és pontosan meghatározhatók.
A társadalmi területen nincs meg ez a belső ok. Ezeket a specifikus
tulajdonságokat a továbbtenyésztés nem szilárdítja meg, mert csak egy
nemzedéken keresztül tartanak. Az a szabály, hogy a keletkező új
társadalmak más fajhoz tartoznak, mint a belőlük keletkezők, mert az
utóbbiak kombinálódva merőben új tulajdonságokat hoznak létre. Csak a
gyarmatosítást lehetne a tenyésztés útján való átültetéshez hasonlítani; hogy

pedig a hasonlóság megfelelő legyen, szükséges még, hogy a gyarmatosok
csoportja ne vegyüljön más fajhoz vagy más változathoz tartozó
társadalmakkal. A faj megkülönböztető tulajdonságai eszerint az
öröklékenységből semmi erőtöbbletet nem nyernek a célból, hogy az egyéni
változatoknak ellenállhassanak. Ellenben a körülmények befolyása alatt a
végtelenségig változnak és módosulnak; sőt amikor meg akarjuk őket
közelíteni és kiküszöböltünk minden változót, ami őket körülveszi, gyakran
csak valami meghatározhatatlan maradvány esik a kezünk ügyébe. Ez a
meghatározhatatlanság természetesen növekszik aszerint, amint nagyobb a
jellemvonások összetétele. Mert minél összetettebb valamely dolog, annál
különbözőbb kombinációkat alkothatnak a részek, melyekből össze van
téve. Ennek a következménye, hogy a specifikus típus nem mutat olyan
biztos körvonalakat, mint a biológiában, nem számítva a legegyszerűbb és
legáltalánosabb tulajdonságokat.48)

ÖTÖDIK FEJEZET.

A társadalmi tények megmagyarázására
vonatkozó szabályok.

A társadalmi fajok felvétele elsősorban a tények csoportosítására
szolgáló mód, magyarázatuk megkönnyítése végett; a társadalmi
morfológia tulajdonképpen út a tudomány magyarázó részéhez. Mi tehát az
utóbbinak a módszere?

I.

A szociológusok nagy része abban a hiszemben van, hogy a jelenséggel
számot vetettek, ha megvilágították, hogy mire való és mi a szerepe. Úgy
érvelnek, mintha a jelenségek csak a szerepre való tekintettel léteznének és
mintha nem volna más meghatározó okuk, mint az általuk betöltött
céloknak világos vagy zavaros értelme. Ezért hiszik, hogy minden meg van
mondva, ami megértésükhöz szükséges, amikor megállapították a célok
valóságát és kimutatták, hogy a jelenségek miféle társadalmi szükségletnek
tesznek eleget. Így Comte az emberi faj fokozatos haladását arra az
alapvető célra vezeti vissza, amely az embert közvetlenül arra ösztönzi,
hogy bárminemű helyzetét minden körülmények között szüntelen javítsa,49)
Spencer pedig egy nagyobb boldogság szükségletére. Ennek az elvnek
segítségével magyarázza Spencer a társadalmi alakulatot a kooperációból
származó előnyökből, a kormányhatalmat a katonai kooperáció
szabályozásából eredő előnyből, a családi alakulatokat pedig abból a
szükségletből, mely a szülők, gyermekek és társadalom érdekeinek minél
tökéletesebb összeegyeztetésében áll.

De ez a módszer összezavar két nagyon különböző kérdést. Valamely
tény hasznos voltának kimutatása még nem jelenti annak megmagyarázását,
hogy hogyan lett és miért van úgy, amint van. Mert a ténynek alkalmazása
specifikus tulajdonságokat tételeznek fel, amelyek ezekre az
alkalmazásokra jellemzők, de a tényre nem. Az, hogy szükségünk van a
dolgokra, nincs hatással arra, hogy ilyenek, vagy amolyanok legyenek, a
szükséglet nem hozhatja őket elő a semmiből és nem adhat nekik lételt. Más
fajta okoknak köszönik létezésüket. Annak a haszonnak érzéklése, amit a
dolgok nyújtanak, arra indíthat ugyan bennünket, hogy felvegyük ezeket az
okokat és belőlük merítsük a bennük foglalt hatásokat és ne ezeket a
hatásokat hozzuk elő a semmiből. Ez az állítás nagyon világos, annál
inkább, mivel anyagi, vagy legalább lélektani jelenségekről van szó. A
szociológiában sem lenne többé vitás, ha a társadalmi tények teljes
anyagtalanságuk folytán, nem szabálytalanul, minden belső realitás nélkül
jelennének meg. Amint ezeket mint tiszta észkombinációkat tekintik, úgy
látszik, hogy hasznosságuk gondolatával együtt jönnek létre. De mivel
mindegyiküknek megvan az az ereje, hogy a mi erőnkön uralkodjék és
minthogy megvan a tulajdon természete, előállásukhoz nem lehet elegendő
maga a puszta kívánság, sem az akarat. Szükséges még hozzá, hogy
legyenek adva alkalmas erők, melyek létre tudják hozni ezt a meghatározott
erőt és olyan sajátságok, melyek előteremtik ezt a külön sajátságot. Ez csak
ilyen feltétel mellett lehetséges. Hogy felélesszük a családiasság szellemét
ott, ahol elhalványult, nem elég, hogy hasznát mindenki megértse;
közvetlenül azokat az okokat kell működésbe hozni, melyek helyreállítására
egyedül képesek. Arra, hogy valamely kormánynak a szükséges tekintélyt
megteremtsük, nem elég csak szükségét érezni; azokhoz a forrásokhoz kell
egyedül fordulni, melyekből minden tekintély ered, vagyis erősíteni kell a
hagyományokat, a közszellemet stb., tehát az okok és okozatok láncolatán
messzebb kell visszamenni, addig, míg nem találunk egy pontot, ahol az
emberi cselekvés eredménnyel hozható működésbe.
A kutatás e két módjának kettős voltát az is bizonyítja, hogy tény
lehetséges anélkül, hogy haszna volna, akár mert valamely életcélnak
sohasem volt alárendelve, akár, mert egykor hasznos volt, s minden hasznát
elvesztette és csak a szokás ereje által folytatta létét. Valóban a
társadalomban még több ilyen maradvány van, mint az organizmusban. Sőt
olyan eset is fordul elő, hogy egy szokás vagy társadalmi intézmény

funkciót cserél, úgy hogy természete ezért nem változik meg. Az is pater
est quem justae nuptiae declarant elv ugyanolyan formában megvan a mi
törvénykönyvünkben is, ahogy a régi római jogban megvolt. De akkor az
apai tulajdonnak a törvényes feleségtől származó gyermekek felett való
jogait védte, ma sokkal inkább a gyermekek jogait védelmezi. Az eskü
kezdetben a törvényszéki bizonyításnak egyik módja volt, ma a tanúzásnak
szokásos és jelentékeny formája. A keresztyénség vallásos dogmái századok
óta nem változtak, de a mi modern társadalmainkban nem az a szerepük
többé, ami a középkorban volt. Innen van, hogy a szavak új fogalmak
kifejezésére szolgálnak, anélkül, hogy alakjuk megváltozott volna. Végre a
szociológiában és az élettanban igaznak elismert tétel, hogy a szerv
független a funkciótól, vagy legkülönbözőbb célokra szolgálhat és amellett
ugyanaz marad. Ennek az a magyarázata, hogy az okok, melyeken létük
alapul, függetlenek a céloktól, melyekre szolgálnak.
Egyébként nem akarjuk azt állítani, hogy az ember törekvései,
szükségletei és vágyai sohasem működnek közre aktiv módon a társadalmi
fejlődésben. Ellenkezőleg, bizonyos, hogy a fejlődést siettetni vagy gátolni
tudják azokra a feltételekre való vonatkozásuk szerint, amelyektől valamely
tény függ. Csak semmiből egy esetben sem tudnak valamit előteremteni, s
közreműködésüknek, bármilyen hatásuk is van, csak működő okok révén
van helye. Valójában egy cél, még korlátolt mértékben is, csak úgy járulhat
hozzá valamely új jelenségnek létrejöveteléhez, ha maga új, akár úgy, hogy
minden részében újra formálódott, akár pedig átváltozott formája valamely
régi törekvésnek. Mert ha nem akarunk valami præstabilitált, mintegy
gondviselésszerű harmóniát követelni, akkor nem lehet elfogadni, hogy az
ember keletkezésétől fogva magában hordjon virtualiter minden törekvést,
melyek a körülmények ösztönzésére felébrednek és csak az alkalomra van
szükségük, hogy érezhetők legyenek a társadalmi fejlődésben. A törekvés
már maga is dolog; és csupán azért, hogy mi hasznosnak véljük, nem fog
sem előállani, sem megváltozni. Erő ez, melynek megvan a saját
természete; s hogy ezt a természetet életre keltsük vagy befolyásoljuk, erre
nem elég, hogy valami hasznát találjuk. E változások előidézésére a
fizikailag bennük foglalt okoknak kell működni.
Példaképpen kifejtettük a társadalmi munka általános fejlődését,
kimutatván, hogy ez szükséges arra, hogy az ember fenntarthassa magát
azok közt az új életviszonyok közt, melyek közé a történelmi fejlődéssel

egyidőben kerül; fejtegetésünkben jelentékeny szerepet tulajdonítottunk
annak a törekvésnek, melyet helytelenül önfentartási ösztönnek neveznek.
De még sem volna helyes egyedül ennek a törekvésnek adni előnyt a
legelemibb specializáció felett sem, ha első helyre tesszük is. Mert ez
hiábavaló törekvés, ha azok a feltételek, melyektől ez a jelenség függ, már
meg nem valósultak, vagyis, ha az egyéni különbségek a társadalmi tudat
progressziv meg nem határozottsága folytán és az öröklött befolyások
következtében nem növekedtek meg eléggé.50) Sőt a munkamegosztásnak
csak akkor kellene kezdődni, amikor hasznát felismerték és szüksége
érezhetővé vált; szükségképpen csak az egyéni különbségek fejlődésének,
mely az izlések és alkalmasság nagy eltéréseit is magában foglalja, kellene
ezt első eredményként létrehozni. De azonkívül az önfentartás ösztöne nem
magában és nem ok nélkül termékenyítette meg a specializáció ez első
magvát. És hogy ez ilyen irányt vett és minket erre az új útra térített, az az
oka, hogy az út, melyet előbb követett és velünk is követtetett, elzárult,
mert nagyobb népsűrűséggel járó erősebb küzdelem mind nehezebbé tette
azoknak az egyéneknek fenmaradását, kik általános munkára adták
magukat. Így állt be az irányváltozás szüksége. Más részről, ha a mi
tevékenységünk a mindinkább fejlődő munka megoszlására nézve
kedvezően változott, az a magyarázata, hogy ebben az irányban is
legcsekélyebb volt az ellenállás. Egyéb lehető megoldás a kivándorlás,
öngyilkosság és bűn volt. Azok a kötelékek, melyek bennünket
országunkhoz, az élethez kapcsolnak, a rokonszenv, melyet hozzánk
hasonlók iránt tanusítunk, az átlag esetekben bizonyára erősebb és
ellentállóbb érzelmek, mint a szokások, amelyek nagyobb specializációtól
eltántoríthatnának bennünket. Ez utóbbiaknak minden keletkező nyomásnak
ellenállás nélkül engedniök kellene. Így még részben sem jutunk
teleologikus szemlélethez, mert nem mondunk le arról, hogy az emberi
szükségleteknek a szociológiai fejtegetésekben helyet adjunk. Mert ezek a
szükségletek csak olyan feltétel mellett befolyásolják a társadalmi fejlődést,
ha magukban fejlődtek és a változások, melyeken átesnek csak olyan okok
alapján fejthetők ki, amelyeknek a végső célokhoz semmi közük sincs.
Az előbbi elmélkedéseknél sokkal meggyőzőbb maga a társadalmi
tények praxisa. Ahol teleológiai világnézet uralkodik, ott többé-kevésbbé az
esetlegesség is uralkodik; mert nincsenek célok, nincsenek eszközök,
melyek minden emberre szükségképpen kényszerítő hatással volnának, még

ha feltételezzük is, hogy azok körülményeken alapulnak. Az adott
körülmények között minden ember véralkata szerint alkalmazkodik ahhoz
az eszközhöz, melyet más egyébnél előnyösebbnek tart. Egyik úgy
igyekszik változtatni rajta, hogy összhangba hozza szükségleteivel; a másik
inkább magán változtat; mérsékli vágyait, hogy elérje ugyanazt a célt,
minthogy az utak különbözők lehetnek és egyformán lehet velük célt érni.
Ha tehát igaz volna, hogy a történelmi fejlődés bizonyos jól vagy rosszul
felismert célok szerint halad, a társadalmi tényeknek végtelen sok
különbözőséget kellene feltüntetniök és szükségképpen minden
összehasonlítás merő lehetetlenség volna. Épp az ellenkezője igaz.
Kétségtelen, hogy a külső események, amelyeknek lefolyása a társadalmi
élet felszínét alkotja, népek szerint változnak. De azért van, mert minden
egyénnek megvan a maga története, jóllehet a fizikai és erkölcsi organizáció
alapjai mindegyiknél azonosak. Valóban mikor a társadalmi tényekkel csak
valamelyest érintkezésbe léptünk, ellenkezőleg, meglep bennünket a
hasonló körülmények között uralkodó csodálatos szabályosság. Sőt a
legaprólékosabb és látszólag leggyerekesebb szokások is meglepő
egyformasággal ismétlődnek. A házassági ceremóniák, melyek látszólag
pusztán szimbolikus jellegüek, mint pl. a nőrablás, pontosan meglelhetők
mindenütt, ahol van bizonyos családi típus, mely ismét össze van kötve az
egész politikai szervezettel. A legbizarrabb szokások, mint a couvade (férfi
betegágy), a leviratus, az exogamia, a legkülönbözőbb népeknél
megfigyelhetők, s egy bizonyos társadalmi állapot tünetei. A végrendelkező
jog a történelemnek egy bizonyos fázisában tűnik fel, s többé-kevésbbé
fontos megszorításai alapján meg lehet mondani, hogy a társadalmi
fejlődésnek melyik idejéből való. Könnyű volna egy sereg példával
előhozakodni. A kollektiv formáknak ez az általánossága bizonyára
megmagyarázhatatlan volna, ha a végső okoknak olyan nagy fontosságuk
volna a szociológiában, mint amilyet nekik tulajdonítanak.
Ha tehát társadalmi jelenséget meg akarunk magyarázni, külön kell
kutatnunk a ható okot, mely létrehozta s a funkciót, amit végez. Inkább a
funkció szót használjuk a vég vagy cél szavak helyett, mert a társadalmi
jelenségek általában nem azért léteznek, hogy hasznos eredményeket
hozzanak létre. Azt kell megállapítani, hogy van-e megegyezés a megfigyelt
tény és a társadalmi organizmus általános szükségletei között és miben áll
ez a megegyezés, anélkül, hogy figyelmet fordítanánk arra, hogy valami

célt szolgált-e vagy sem. A célkitűzéssel foglalkozó kérdések különben
sokkal szubjektivebbek, semhogy tudományosan tárgyalhatók volnának.
A problémáknak e két fajtáját nemcsak hogy el kell különíteni, hanem
ajánlatos általában az elsőt a második előtt tárgyalni. Ez a rend valóban
megfelel a tények rendjének. Természetes, hogy a jelenség okát kell
keresni, mielőtt megkísérelnők hatásainak meghatározását. Ez a módszer
annál logikusabb, mert az első kérdést egyszerre megoldván, gyakran segít
a második megoldásában. Valóban az összetartozás kötelékének, mely az
okot az okozathoz kapcsolja, kölcsönösségi jellege van, melyet nem
ismertek fel eléggé. Kétségtelen, hogy az okozat nem lehet ok nélkül, de
ennek megfordítva szüksége van a maga okozatára. Az okozat az okból
meríti erejét, de ez viszont pótolja azt neki alkalomadtán és nem tünhet el
anélkül, hogy az reá vissza ne hatna.51) Például az a társadalmi visszahatás,
amit a büntetés fejez ki, a kollektiv érzelem intenzitására vezethető vissza,
melyet a bűn megsért. De másrészről megvan az a hasznos funkciója, hogy
az érzelmeket az intenzitás ugyanegy fokán tartja, mert ezek az érzelmek
elgyengülnek, ha ki nem engesztelődnek az ellenük elkövetett sérelmek.52)
Éppen így a hagyományok és hiedelmek megrendülnek abban a mértékben,
amint a társadalmi milieu összetettebb, mozgékonyabb lesz,
határozatlanabbak, bizonytalanabbak lesznek s a gondolkodó képességek
fejlődnek. De ugyanezek a képességek feltétlenül szükségesek a
társadalmaknak és az egyéneknek, hogy alkalmazkodhassanak a
mozgékonyabb és összetettebb környezethez.53) Abban a mértékben
emelkedik a tünemények száma és minősége, amint az emberek
kénytelenek intenzivebb munkát végezni. De ez a gazdaságosabb és jobb
termelés azért szükséges, hogy a költségek pótoltassanak, melyekkel a
nagyobb munka együtt jár.54) A társadalmi jelenségek oka korántsem annak
a funkciónak gondolatbeli anticipációjában áll, melyet hivatva vannak
betölteni; ez a funkció ellenkezőleg, legalább is legtöbb esetben, az előre
létező (præexistans) oknak fentartásában áll, melyből a jelenségek erednek;
az elsőt tehát könnyebben megtaláljuk, ha a második ismeretes.
Ha a funkció megállapítását csak másodsorban végezhetjük, azért az
szükséges a jelenség magyarázatának teljessége végett. Ha a tény haszna
nem az, aminek létét köszöni, általában meg is kell hasznának lenni, hogy
fenmaradhasson. Ha nem szolgál semmire, ez már magában elég, hogy

ártalmas legyen, mert ebben az esetben költségbe kerül eredmény nélkül.
Ha tehát a társadalmi jelenségek átlagának ilyen parazita jellege volna, a
szervezet költségvetését deficit érné, s így lehetetlenség volna a társadalmi
élet. Tehát, hogy ez utóbbinak kielégítő értelmezését adjuk, ki kell mutatni,
hogy a jelenségek, melyek anyagául szolgálnak, mi módon működnek
együtt, hogy a társadalmat vele és a külvilággal harmóniába hozzák.
Kétségtelen, hogy a szokásos formula, mely az életet, mint a belső és külső
környezet közi megegyezést fogja fel, csak megközelítőleg helyes;
általánosságban ugyan helyes és hogy az életet megértessük, nem elég
rámutatni az okra, amitől függ; meg kell még találni legalább is az esetek
nagy részében azt a részt, amely hozzáadódik a tényhez ennek az általános
harmóniának megállapításánál.

II.

Miután ezt a két kérdést elkülönítettük, meg kell határozni a módot is,
amely szerint megoldhatók.
A szociológusok által követett magyarázó-módszer teleológikus és
egyúttal lényegében pszichológikus is. E két irány összefügg egymással.
Valóban, ha a társadalom emberek által, bizonyos célok szempontjából
alkotott intézmények rendszere, e célok csak egyéniek lehetnek, mert a
társadalom előtt csak egyének létezhettek. Tehát az egyénből sugároztak ki
azok az eszmék és szükségletek, melyek a társadalmak alakulását
meghatározták, s ha minden tőle származik, szükségképpen mindent vele
kell magyaráznunk. A társadalomban tehát csak egyéni öntudat van; s így az
utóbbiban találjuk meg az egész társadalmi fejlődés forrását. Következőleg
a szociológiai törvények csak összefoglalásai lehetnek a legáltalánosabb
lélektani törvényeknek. A kollektiv élet legfőbb magyarázata annak
kimutatása lesz, hogy az mimódon bontakozik ki általánosságban az emberi
természetből, akár úgy, hogy közvetlenül vezetik le belőle előzetes
megfigyelés nélkül, vagy úgy, hogy kapcsolatba hozzák vele azután, mikor
már megfigyelték.
August Comte körülbelül szószerint ezeket a szavakat használja
rendszerének jellemzésére: «Mivel a társadalmi jelenség – mondja –

egészben véve nem más, mint az emberiség egyszerű fejlődése, anélkül,
hogy új képességek jöttek volna létre, tehát, amit én az alábbiakban
kifejtettem, minden létező képesség, amit a szociológiai megfigyelés
fokonként feltár, megtalálható legalább is csírájában abban az őstípusban,
amit a biológia a szociológia hasznára már előbb megalkotott.55) Ez azért
van így, mert szerinte a társadalmi élet uralkodó ténye a haladás és hogy
másfelől, ez a haladás egy kizárólag pszichikai ténytől függ, attól az
ösztöntől t. i., amely az embert öntermészetének mindjobban való
kifejtésére ösztönzi. A társadalmi tények annyira közvetlenül az emberi
természetből erednek, hogy mindjárt az első történelmi kialakulások
folyamán le lehet belőlük vezetni, úgy hogy nincs szükség a
megfigyelésre.56) Igaz, Comte elismeri, hogy ezt a deduktiv módszert
lehetetlen a fejlődés előrehaladottabb periódusaira alkalmazni. Csakhogy ez
a lehetetlenség pusztán gyakorlati természetű. Ennek az az oka, hogy olyan
nagy a távolság a kiindulópont és a végpont közt, hogy az emberi ész
tévútra jut, ha ezt irányadó nélkül akarja megtenni.57) De azért az emberi
természet alapvető törvényei és a haladás végső eredményei közti viszony
analitikus marad. A civilizáció legösszetettebb formái nem egyebek, mint a
fejlett pszichikai élet. De ha a szociológiai meggondolásnál a lélektani
theóriák sem elegendők, mint premisszák, ezek akkor csak a próbakövet
szolgáltatják, mellyel kipróbáljuk az induktiv úton nyert tételek erejét.
«Társadalmi törvényt – mondja Comte –, melyet történelmi módszerrel
nyertünk, ha még oly nagy tekintély támogatja is, nem szabad addig
végérvényesen elfogadnunk, míg az észszerűen össze nincs kapcsolva az
emberi természet pozitiv elméletével, direkt vagy indirekt, de mindig
elvitázhatatlan módon.»58) Tehát mindig a pszichológiáé az utolsó szó.
Spencer teljesen ezt a módszert követi. Szerinte a társadalmi
jelenségeknek két alapvető tényezője van, ezek: a kozmikus környezet, az
egyén fizikai és erkölcsi alkata.59) Az első csak a második által gyakorolhat
befolyást a társadalomra, s ez így a társadalmi fejlődés lényeges mozgatója.
A társadalmi alakulásnak a magyarázata, hogy az egyénnél lehetővé lett
természetének realizálása s a végbemenő változásoknak nincs más célja,
mint e megvalósításnak minél könnyebb és teljesebb keresztülvitele. Ennek
az elvnek következtében Spencer, mielőtt a társadalmi szervezet
tanulmányozásához hozzáfogott volna, kötelességének vélte a Szociológia
elveinek majdnem egész első kötetét a primitiv fizikai, emociónális és

értelmi ember tanulmányára fordítani. «A szociológia tudománya – mondja
– társadalmi egységekből indul ki, melyek az említett feltételeknek
alávetve, fizikailag, emociónálisan és értelmileg vannak alkotva, birtokában
lévén bizonyos idejében szerzett érzelmeknek és megfelelő eszméknek.»60)
A politikai és vallásos kormányzás alapját pedig két érzelemben: az élőktől
és holtaktól való félelemben találja.61) Igaz, hogy elfogadja, hogy a
társadalom, ha egyszer kiképződött, visszahatással van az egyénre. De
ebből nem következik, hogy megvan az a hatalma, hogy közvetlenül
létrehozza a legcsékelyebb társadalmi tényt is; ebből a szempontból
kauzális jelentősége csak a változások közvetítésével van, melyeket az
egyéneknél előidéz. Tehát minden az emberi természetből származik, akár
eredeti, akár máshonnan jött. Az a hatás pedig, amit a társadalmi test a
tagokra gyakorol, semmiképen sem specifikus, mert a politikai célok
semmik sem magukban véve, csak egyszerűen összefoglaló kifejezői az
egyéni céloknak.62) Ez a hatás nem lehet más, mint a magántevékenység
önmagára való visszahatásának egy faja. Főleg azt nem tudjuk, hogy mi
lehet ez az iparostársadalmakban, amelyeknek különösen célja magára
hagyni és természetes ösztöneire bízni az egyént és megszabadítani minden
társadalmi kényszertől.
Ez az elv nemcsak az általános szociológia nagy tantételeinek alapján
uralkodik; ugyanígy áthatja a külön elméletek igen nagy számát. Innen van,
hogy a családi szervezetet általában a szülőknek gyermekeik iránt való és
ezeknek szüleik iránti érzelmeiből magyarázzák; a házasságot a házastársak
és leszármazottainak nyújtott előnyökből; a büntetést a haragból, amit az
egyénnél érdekeinek minden súlyos megsértése előidéz. A
nemzetgazdászok, főleg az orthodox iskola, így fogják fel és magyarázzák
az egész gazdasági életet, hogy a pusztán egyéni tényezőt, a
meggazdagodásra való törekvést teszik meg alapul. És az erkölcsöt?
Megtették az egyénnek önmaga iránt való kötelességeit az etika alapjául. És
a vallást? Ebben a nagy természeti erők benyomásának produktumát látják
és azt, amit bizonyos kiváló személyiségek ébresztenek az emberben stb.
De az ilyen módszer csak úgy alkalmazható a szociológiai jelenségekre,
ha természetükből kiforgatjuk őket. Ennek bebizonyítására elég a mi
meghatározásunkat visszaidézni. Minthogy lényeges jellemvonásuk épen
az, hogy kivülről tudnak kényszert gyakorolni az egyének öntudatára, ez

mutatja, hogy nem onnan erednek, s következőleg a szociológia nem a
lélektannak eredménye. Ez a kényszerítő hatalom bizonyítja, hogy
természetük nem olyan, mint a mieink, mert erővel hatnak ránk és súlyuk,
amit viselünk, többé-kevésbbé nyomasztó. Ha a társadalmi élet csak az
egyéni lét kiszélesbítése volna, nem áramlana vissza így eredete felé, és
nem támadna rá ilyen erővel. Hogy ennyire uralkodik, ez a tekintély, mely
előtt az egyén meghajol, amikor cselekszik, érez és gondolkozik, annak az
az oka, hogy az olyan erők eredménye, melyek őt felülmúlják, s ilyen
formán nem tud velük leszámolni. Ez a külső nyomás, aminek aláveti
magát, nem származhatik tőle; ezt tehát az, ami ő benne végbemegy, nem
magyarázhatja meg. Igaz, hogy mi nem tudunk magunkról önmagunkra
kényszert gyakorolni; korlátozni tudjuk céljainkat, szokásainkat, sőt
ösztöneinket is és egy kényszerítő cselekménnyel megállíthatjuk őket
fejlődésükben. De ezek az akadályozó mozzanatok nem tévesztendők össze
a társadalmi kényszerrel. Az elsőknek a processzusa centrifugális, emezeké
centripetális. Az előbbiek az egyéni öntudatban bontakoznak ki s céljuk,
hogy onnan kilépjenek; emezek kezdettől fogva kívül vannak az egyénen,
kit azután saját hasonlatosságukra igyekeznek formálni. Az akadály, ha úgy
tetszik, eszköz arra, hogy a társadalmi kényszer pszichikai hatásokat hozzon
létre; de ez nem maga a kényszer.
Ha az egyént nem tekintjük, marad a társadalom; a társadalmi élet
magyarázatánál ezt, vagyis magát a társadalom természetét kell kutatni.
Érthető, hogy ez, minthogy időben és térben óriási mértékben felülmúlja az
egyént, rá tudja kényszeríteni azt a cselekvés- és gondolkodásmódot,
mellyel tekintélye felruházta. Ezt a kényszert, mely a társadalmi tények
megkülönböztető jele, mindenki mindenkire gyakorolja.
De azt mondhatná valaki, hogy mivel az egyének azok az elemek,
melyekből a társadalom formálódott, a szociológiai jelenségek eredete
mégis csak pszichológiai lehet. Ezen az alapon azt is könnyűszerrel meg
lehetne állapítani, hogy az élettan jelenségeit a szervetlen jelenségekből
lehet analitikusan magyarázni. Valóban bizonyos, hogy az élő sejtben csak a
nyers anyagnak molekulái vannak. Csakhogy ezek társultak s a társulás az
oka az új jelenségeknek, melyek az életet jellemzik és lehetetlenség
ugyanazt a csirát a társult elemek mindegyikében újra megtalálni. Innen
van, hogy az egész nem egyenlő a részek összegével; az más dolog és
tulajdonságai mások, mint amelyek alkotórészeit jellemzik. Az asszociáció

nem terméketlen jelenség magában, mint néha gondolták, mely úgy áll elő,
hogy külső viszonyba helyezi a kész tényeket és a konstitutiv
tulajdonságokat. Vajjon nem ez minden ujságnak forrása, mely a dolgok
egyetemes fejlődésének egymásutánjában előállt? Mi a különbség az
alsóbbrendű organizmusok és többi között, az organizált élőlény és az
egysejtű plazma közt, eközött és az inorganikus molekulák között, melyek
alkotják, ha nem az asszociáció okozta különbség? Mindezek a lények a
végsőkig analizálva ugyanolyan természetű elemekre oszlanak. De ezek az
elemek itt össze vannak halmozva, ott társultak; itt az egyik módon, ott a
másik módon társultak. Sőt joggal feltehető az a kérdés, hogy ez a törvény
miért nem vihető keresztül az ásványvilágig és hogy a szervetlen testeket
elválasztó különbségeknek miért nincs ugyanaz az eredetük.
Ennek az elvnek értelmében a társadalom nem az egyének egyszerű
összege, hanem külön realitással bíró, asszociáció által formált rendszer,
melynek saját jellemvonásai vannak. Kétségtelen, hogy semmi kollektiv
nem jöhet létre, ha egyes öntudatok nincsenek adva. De ez a szükséges
feltétel még nem elég. Szükséges még, hogy ezek a tudatok társulva,
kombinálva legyenek és pedig bizonyos módon kombinálva. Ebből a
kombinációból ered a társadalmi élet és következőleg ebből magyarázható
meg. Az egyéni lelkek csoportosulva, egymásba hatolva és egybeolvadva
egy lénynek adnak életet, mondjuk pszichikai lénynek, de amely új nembe
tartozó pszichikai egyéniséget alkot.63) Tehát ennek az egyéniségnek
természetében és nem az alkotóegységek természetében kell keresni a
jelenségeknek legközelebbi és meghatározó okait. A csoport egészen
máskép gondolkozik, érez és cselekszik, mint ahogy cselekednének a tagok,
ha izolálva volnának. Ha tehát az utóbbiakból indulunk ki, semmit meg nem
érthetünk abból, ami a csoportban végbemegy. Egyszóval a pszichológia és
a szociológia között a folytonosság épen úgy megszakad, mint a biológia és
a physico-chemiai tudományok között. Következőleg valahányszor
társadalmi jelenséget közvetlenül pszichikai jelenség segítségével oldottak
meg, biztosak lehetünk afelől, hogy a magyarázat hamis.
Azt az ellenvetést tehetné talán valaki, hogy ha az egyszer már létrejött
társadalom a társadalmi jelenségek közvetlen oka, az okok, melyek
létrehozták, pszichológikus természetűek. Elismerik, hogy az egyének,
mikor társulnak, új életet teremtenek, de azt az ellenvetést teszik, hogy az
csak egyéni okokból történhetik. – De valóságban bármily messze megyünk

is vissza a történelemben, az asszociáció ténye valamennyi közt a
legkötelezőbb, mert ezen alapul minden más kötelezettség. Születésem
folytán kényszerjellegű kapcsolatban vagyok bizonyos néppel. Azt
mondják, ha felserdültem, belenyugszom ebbe a kötelékbe csak azért, hogy
tovább is az országomban élhessek. De ez fontos? Ez a megnyugvás nem
veszi el imperativ jellegét. Az a kényszer, amibe belenyugszunk és magunk
jószántából alávetjük neki magunkat, azért kényszer marad. Különben mi
lehet a jelentősége az ilyen alkalmazkodásnak? Először is erőszakos, mert
legtöbb esetben anyagilag és erkölcsileg lehetetlenség nemzetiségünket
levetkőznünk. Az ilyen változás általában hitehagyásnak számít. Azután a
multat már nem érintheti, ehhez nem adhatta beleegyezését, mégis
meghatározza a jelent: neveltetésemet nem akartam, hanem kaptam; mégis
ez az, ami jobban odaszegez a honi földhöz, mint minden más egyéb. Végre
nem lehet erkölcsi értéke a jövőre nézve, mert ismeretlen. Sőt nem ismerem
az összes kötelességeket sem, melyek, mint állampolgárra, egyik napról a
másikra reám hárulnak, hogyan egyezhetnék tehát bele már előre?
Bizonyára mindez kényszerítő, mint már kimutattuk és kívül áll az egyénen.
Tehát míg a történelemből ki nem lépünk, a társulás ténye ugyanazt a
jellemvonást mutatja, amit a többi és ugyanoly módon magyarázható.
Másrészről, mivel minden társadalom másikból származott a folytonosság
megszakítása nélkül, biztosak lehetünk afelől, hogy a társadalmi fejlődés
folyamán nem volt olyan idő, amikor az emberek gondolkoztak volna azon,
hogy belépjenek-e az együttes életbe vagy ne, vagy ebbe lépjenek-e be
inkább, mint amabba. Hogy ezt a kérdést feltehessük, vissza kellene
mennünk minden társadalomnak első kezdetéig. De a mindig kétséges
eredmények miatt, melyekre rábukkanunk az ilyen kérdéseknél, egy esetben
sem volna szabad elvenni a módszernek hitelét, amely szerint a
történelemben adott tények tárgyalhatók volnának. De erről tovább nem
vitatkozunk.
De ugyancsak félreértené a mi gondolatmenetünket az, aki az
előzményekből azt következtetné, hogy szerintünk a szociológiának kell
vagy csak lehet az emberről és képességeiről abstrakciót alkotni.
Ellenkezőleg, világos, hogy az emberi természet általános jellemvonásai
résztvesznek abban a kölcsönhatásban, amelyből a társadalmi élet ered.
Csak nem ezek keltik életre és nem ezek adják meg neki a sajátos formát;
csak lehetővé teszik. A kollektiv képzetek, emociók, célkitűzések nem

előidéző okai az egyéni tudat bizonyos állapotainak, hanem feltételei,
melyekben a társadalmi organizmus egészben megvan. Kétségtelen, hogy
csak úgy valósulhatnak meg, ha az egyéni természet nem áll nekik ellen; de
ezek csak meghatározatlan anyagot adják, melyet a társadalmi tényező
határoz meg és alakít. Hozzájárulásuk kizárólag a nagyon általános
viszonyokban, a kósza, s emiatt bizonytalan prædisposiciókban áll, melyek
magukban nem tudják megadni azt a határozott és összetett formát, mely a
társadalmi jelenségeket jellemzi, ha egyéb tényező közbe nem jön.
Milyen különbség van például azok közt az érzelmek közt, amelyeket az
ember az ő erejét felülmúló erőkkel szemben érez és a vallás intézményével
szemben ennek hiedelmeivel, sok bonyolult szokásával, külső és erkölcsi
szervezetével; a rokonszenvnek lélektani feltételei között, amelyet két egy
vérből való lény tanusít egymás iránt,64) s a jogi és erkölcsi életnek sok ágú
rendszere közt, mely a családi strukturát alkotja, az embereknek
egymásközti és a dolgoknak az emberekkel való viszonyai között? Láttuk,
hogy mikor a társadalom szervezetlen tömeggé lesz, az ottképződő
kollektiv érzelmek nemcsak nem hasonlítanak, hanem az egyéni érzelmek
átlagával ellentétben vannak. Mennyivel nagyobbnak kell tehát lenni a
különbségnek, amikor a kényszer, aminek az egyén ki van téve, a rendes
társadalomtól származik, ahol a kortársak befolyásához hozzájárul még a
letünt nemzedékek és a hagyományok befolyása is. A társadalmi tényeknek
pusztán lélektani fejtegetése lehetetlen, hogy figyelmen kívül ne hagyja
mindazt, ami specifikus, vagyis társadalmi.
Ennek a módszernek elégtelenségét nagyon sok szociológus előtt az
leplezte el, hogy oknak vevén az okozatot, bizonyos viszonylagosan
határozott és speciális lelki állapotokat a társadalmi jelenségek döntő
feltételéül vettek, de melyek valójában csak következmények. Így például
az emberrel veleszületettnek tekintettek bizonyos vallásos érzelmet, annak
tekintették a szexuális féltékenység, a gyermeki kegyelet, a szülői szeretet
egy bizonyos minimumát, s ily módon akarták megmagyarázni a vallást, a
házasságot, a családot. De a történelem azt mutatja, hogy ezek a hajlamok
nincsenek összeforrva az emberi természettel, bizonyos társadalmi
körülmények közt teljesen hiányzanak, vagy társadalmak szerint olyan
különbségeket mutatnak, hogy az, ami megmarad, azután, hogy az összes
különbségeket kiküszöböltük, amit tán egyedül lehet pszichológiai
eredetűnek tekintenünk, csak valami zavaros schematikus dolog, s igen

messze van attól, hogy a szóban lévő tényeket meg lehessen vele
magyarázni. Ez onnan van, hogy ezek az érzelmek a kollektiv szervezetből
erednek, de korántsem ezek adják az alapot. Sőt az sincs egyáltalában
bebizonyítva, hogy a társulásra való törekvés kezdettől fogva veleszületett
ösztön az emberrel. Sokkal természetesebb, ha ebben a dologban a
társadalmi élet produktumát látjuk, amely lassan organizálódott bennünk.
Mert tapasztalati tény, hogy állatok társulékonyak vagy nem aszerint, amint
lakóhelyük körülményei a közös életre kényszerítik őket, illetve elvonják
tőle. – Hozzá kell tennünk, hogy még a leghatározottabb hajlamok és a
társadalmi valóság közt is jelentékeny különbség van.
Különben van egy mód arra, hogy a lélektani tényezőt körülbelül
teljesen izolálni tudjuk, úgy, hogy biztosan megállapíthatni működésének
területét; azt kutatjuk t. i., hogy a faj hogyan érinti a társadalmi fejlődést. Az
ethnikai jellemvonások tulajdonképen az organico-pszichikus rendbe
tartoznak. A társadalmi életnek tehát változni kell úgy, amint ezek
változnak, minél inkább megvan a pszichológiai jelenségeknek az az oksági
befolyásuk a társadalomra, amit nekik tulajdonítanak. Nem ismerünk ugyan
egyetlen társadalmi jelenséget sem, mely elvitázhatatlan függő viszonyban
volna a fajjal. Kétségtelen, hogy ennek a tételnek nem tulajdoníthatunk
törvényértéket, de legalább annyit állíthatunk, hogy gyakorlati életünk
állandó ténye. Ugyanahhoz a fajhoz tartozó társadalomban a szervezet
legkülönbözőbb formáival találkozunk, míg a különböző fajokból álló
társadalmakban meglepő hasonlóságokat észlelhetünk. A község (civitás)
megvolt a föniciaiaknál, éppúgy mint a rómaiaknál és görögöknél; a
kabiloknál ezt kialakulóban találjuk. A patriarchális család éppen úgy
fejlődött a zsidóknál, mint az indusoknál, de nincs meg a szlávoknál, pedig
ezek is az árja fajhoz tartoznak. De viszont a náluk előforduló családi típus
megvan az araboknál. A matriarchális család és a clan mindenütt
megtalálható. A bírói eljárás és házassági ceremóniák egyes részei
ugyanazok az ethnikai szempontból legkülönbözőbb népeknél. Ez azért van
így, mert a lélektani befolyás sokkal általánosabb, semhogy a társadalmi
jelenségek lefolyását meghatározhatná. Semmit sem magyarázhatunk meg
vele, mert egyik társadalmi formával éppúgy nem kapcsolatos, mint a
másikkal. Igaz, van egy csomó társadalmi tény, melyet a faj befolyásának
szokás tulajdonítani. Így magyarázzák nevezetesen azt, hogy miért volt az
irodalmi és művészeti fejlődés olyan gyors és erős Athénben és miért volt

olyan lassú és közepes Rómában. De módszeresen sohsem bizonyították be,
hogy a tényeknek ez a megfejtése hiteles; úgy látszik, hogy körülbelül csak
a hagyományból meríti minden tekintélyét. Sőt meg sem próbálták, hogy
vajjon ezeknek a tényeknek szociológiai magyarázata lehetséges-e, s mi
megvagyunk győződve, hogy a kísérlet nem lett volna sikertelen. Röviden,
ha az athéni műveltség művészeti jellegét így hebehurgyán a veleszületett
esztétikai képességekkel hozzuk kapcsolatba, majdnem úgy járunk el, mint
a középkor, amikor a tüzet a phlogisztikával, az opium hatását pedig altató
erejével magyarázta.
Végre, ha a társadalmi fejlődés eredete valóban az ember lelki alkatában
van, nem látjuk, hogy mi módon állhatott elő. Mert akkor el kellene
fogadnunk, hogy az emberi természetben valami belső mozgató erő rejlik.
De mi lehet ez a mozgató erő? Valami ösztön az, amiről Comte beszél, ami
az embert saját természetének mind tökéletesebb megvalósítására serkenti?
De ez kérdéssel való felelet a kérdésre, és a haladásnak a haladás velünk
született ösztönével, valóságos metafizikai entitással való magyarázata,
melynek létét hozzá még semmi sem igazolja. Mert az állatfajok, s épen a
legfejlettebbek vajmi kevéssé vannak a haladás szükségétől áthatva, s az
emberi társadalmak közt is szép számmal vannak olyanok, melyeknek
inkább tetszik időtlen-időkig stagnáló állapotban maradni. A nagyobb
boldogság szükséglete az – mint Spencer véli, – melyet a társadalmak
hivatva vannak megvalósítani annál tökéletesebben, minél összetettebbek?
Akkor meg kellene állapítani, hogy a boldogság a civilizációval együtt
növekszik; mi különben feltártunk minden nehézséget, ami ezzel a
feltevéssel együtt jár.65) De több is van; ha e két követelmény közül akár
egyiket, akár másikat elfogadjuk, nem érthetjük meg a történelmi fejlődést;
mert az eredményezett magyarázat tisztán teleologikus lesz és már fentebb
kimutattuk, hogy a társadalmi tények éppúgy, mint a természeti jelenségek
nem magyarázhatók meg csupán annak feltüntetésével, hogy valami célt
szolgálnak. Ha ugyanis bebizonyítottuk, hogy a történelem folyamán
egymásután következő, mind elmésebb társadalmi szervezeteknek az volt a
céljuk, hogy ilyen vagy amolyan alapösztönünknek tegyenek eleget, ezzel
még nem értettük meg, hogy mi módon álltak elő. Az a tény, hogy
hasznosak voltak, nem mutatja meg nekünk azt, ami létre hozta őket. Sőt,
ha megmagyaráznák, hogy mi módon jutottunk ezeknek a gondolatára,
valamint arra, hogy már előre számítunk azokra az előnyökre, amiket

elvárhatunk tőlük – és ez a kérdés már nehéz – a kívánságoknak, melyeknek
tárgyai lehetnek, nem lenne meg az az erejük, hogy semmiből előteremtsék
őket. Egy szóval, ha elfogadjuk, hogy ezek a kitűzött cél elérésére szolgáló
szükséges eszközök, teljesen nyílt kérdés marad: hogyan, honnan, miből
álltak elő ezek az eszközök?
Tehát a következő szabályhoz jutunk: Valamely társadalmi tényt
meghatározó okot a megelőző társadalmi tények között kell keresnünk és
nem az egyéni öntudat állapotaiban. Másrészről könnyen megérthető, hogy
minden megelőző alkalmazható a funkciónak, nemkülönben az oknak
meghatározására. A társadalmi tény funkciója csak társadalmi lehet, más
szóval társadalmilag hasznos eredmények létrehozásában áll.
Természetesen megeshetik és valóban meg is esik, hogy mindjárt az
egyénnek is használ. De ez a szerencsés eredmény nem ok arra, hogy
közvetlen legyen. A megelőző tételt tehát így tehetjük teljessé: A társadalmi
tény funkcióját mindig valamely társadalmi célra való vonatkozásban kell
keresni.
Mivel a szociológusok ezt a szabályt gyakran félreértették, s a
társadalmi jelenségeket túlságosan lélektani szempontból tekintették,
elméleteik sokak előtt zavarosnak, bizonytalannak tünnek fel, s messze
vannak azoknak a dolgoknak tulajdonképpeni természetétől, melyeket
megmagyarázni véltek. A történésznek, ki benne él a társadalmi valóság
kellős közepében, lehetetlen nagyon is nem érezni, hogy ezek a túl általános
magyarázatok mennyire nem alkalmasok a tények megoldására.
Kétségkívül részben ez okozza azt a bizalmatlanságot, mellyel a történelem
gyakran viseltetett a szociológia iránt. Ezzel semmi esetre sem akarjuk azt
állítani, hogy a lélektani tények tanulmányozása a szociológusnak nem
feltétlenül szükséges. Ha a kollektiv élet nem az egyéni életből származik,
szoros viszonyban van egyik a másikkal s ha a második nem is
magyarázhatja meg az elsőt, legalább megkönnyítheti a magyarázatot.
Először is elvitázhatatlan, mint már kimutattuk, hogy a társadalmi tények a
lélektani tények sui generis kibontakozásának eredményei. Azonkívül maga
ez a kibontakozás nincs analógia nélkül azzal, mely minden egyéni
öntudatban végbemegy és kialakítja lassanként a primárius elemeket
(érzéklet, visszahatás, ösztön), melyekből eredetileg össze van téve. Nem
ok nélkül mondhatják az énről, hogy társadalom, s ép ilyen jogcímen,
ámbár más módon, hogy organizmus, és a pszichológusok már régen

bebizonyították az asszociáció tényének a lelki élet magyarázatában való
jelentőségét. A lélektani, de még inkább a biológiai képzettség a
szociológusnál tehát szükséges propedeutika. De csak úgy válik hasznára,
hogy ha, miután szert tett rájuk, megszabadul tőlük és ha a külön
szociológiai képzettség ezt teljesen felülmúlja. Le kell mondania arról, hogy
valamilyen módon a lélektant tegye meg működése középpontjává, s azzá a
ponttá, ahonnan ki kell indúlnia és vissza kell térnie arról a hódító útról,
melyre a társadalmi világban vállalkozott, és arról is, hogy önmagát tegye
meg a társadalmi tények központjává, s hogy a tényeket szemtől-szembe a
közbeeső részek nélkül figyelje meg, anélkül, hogy az egyén tudományától
mást követelne mint általános alapvetést és esetleg hasznos utasítást.66)

III.

A társadalmi morphológia tényeit, mivel ugyanolyan természetűek, mint
a fiziológiai jelenségek, az elmondott szabály szerint kell megmagyarázni.
Az előzményekből mindenesetre következik, hogy a kollektiv életben,
következőleg a szociológiai fejtegetésekben is nagy szerepük van.
Ha a társadalmi jelenségek döntő feltétele valóban magában az
asszociáció tényében áll, mint már kimutattuk, változnia kell az asszociáció
formáival együtt, vagyis ama módok szerint, amelyek szerint a társadalom
alkotó részei csoportosultak. Mivel pedig másrészről ezt a határozott
egységet, melyet a társadalom összetételébe belépő különféle fajta elemek
alkotnak egyesülésükkel, a társadalom belső miliője alkotja, épúgy, mint
ahogy az anatómiai elemek egységét a térben való szétosztásuk módjával a
szervezet belső miliője képezi, azt mondhatjuk: Minden valamelyes
jelentőségű társadalmi processzus kezdetét a belső társadalmi miliő
alkatában kell keresnünk.
Sőt ezt még tovább is precizirozhatjuk. Ezt a miliőt kétféle elem alkotja:
ú. m. a dolgok és a személyek. Dolgokon, a társadalomba beleolvadt anyagi
tárgyakon kívül, a korábbi társadalmi tevékenység eredményeit kell
értenünk. Ilyenek: a megállapított jog, a megszilárdult erkölcsök, az
irodalmi és művészeti emlékek stb. Világos azonban, hogy a lökést, mely a
társadalmi változásokat megindítja, sem egyik, sem másik nem adja ezek

közül a dolgok közül, mert mozgató hatalmat nem rejtenek magukban.
Ezzel a magyarázatokban, amelyeket megkísérlünk, bizonyára számot kell
vetnünk. Bizonyos súllyal nehezkednek a társadalmi fejlődésre, melynek
gyorsaságát és irányát a maguk mivolta szerint változtatják; de semmi sincs
meg bennük, ami mozgásba hozására szükséges. Ezek csak anyagok,
támadó pontjai a társadalmi eleven erőknek, de önmagukból nem adnak
eleven erőt. Tehát csak tulajdonképpen az emberi miliő marad meg mint
aktiv tényező.
A szociológus fő törekvéseinek tehát oda kellene irányulnia, hogy ennek
a miliőnek különböző sajátságait, amelyek hatást gyakorolhatnak a
társadalmi jelenségek befolyására, fölfedje. Mindez ideig a jelenségeknek
két sorozatát találtuk, melyek kiválóképen megfelelnek a feltételnek. Ez
pedig a társadalmi egységek száma, vagy, mint már mondottuk is, a
társadalom térfogata és a tömeg koncentrációjának foka, vagy amint
neveztük, a dinamikai sűrűség. Ez utóbbi kitételen nem csak a
csoportosulás materiális összefüggését kell érteni, melynek nincs hatása, ha
az egyéneket vagy inkább az egyének csoportjait erkölcsi köz választja el
egymástól, hanem a lelki kapcsolatot is, melyet az előbbi csak elősegít és
általában kísérő jelensége. A dinamikai sűrűséget, éppúgy mint a térfogatot,
az egyének számával határozzuk meg, kik nem csak kereskedelmi, hanem
erkölcsi kapcsolatban is vannak egymással. Másszóval, akik nemcsak
szolgálatokat cserélnek és versenyeznek egymással, hanem életközösségben
vannak. Minthogy a pusztán gazdasági viszonyok az embereket belsőleg
nem egyesítik, a gazdasági viszonyt fentarthatjuk, anélkül, hogy azért részt
vennénk ugyanabban a társadalmi életben. Azok az ügyek, melyek a
népeket elválasztó határok által összekapcsolódnak, nem szüntetik meg
ezeket a határokat. A társadalmi élet tehát csak azoknál jöhet felszínre,
amelyek hatékonyan együtt működnek. Innen van, hogy egy nép dinamikai
sűrűségét a társadalmi rétegek eggyé olvadásának foka fejezi ki legjobban.
Mert ha mindegyik csoportrész egészet, a többitől korláttal elkülönített
egyéniséget alkot, az azért van, mert a tagok tevékenysége általában lokális
marad; és ha ellenkezőleg ezek a rész-társadalmak az egész társadalomban
összeolvadtak vagy összeolvadni törekszenek, az az oka, hogy a társadalmi
élet köre ugyanazon mértékben szélesbült.
Ami most már az anyagi sűrűséget illeti – ha ezen legalább is nemcsak a
felületegységre eső lakosság számát, hanem a közlekedési és szállító utak

fejlettségét is értjük – az rendesen lépést tart a dinamikai sűrűséggel és
általában annak mértékéül szolgálhat. Mert ha a népesség elkülönült részei
közeledni törekszenek, elkerülhetetlen, hogy a közeledést lehetővé tevő
utakat ne használják. Másrészről a társadalmi rétegek távoli pontjai közt
csak úgy jöhet létre kapcsolat, ha ez a távolság nem akadály, vagy el van
hárítva. Mindazonáltal vannak kivételek67) és alapos tévedéseknek tennénk
ki magunkat, ha valamely társadalom lelki koncentrációját mindig az
anyagi koncentráció foka alapján ítélnénk meg. Az országutak, vasúti
vonalak stb. inkább a kereskedelmi mozgalmat, mint a népesség
összeolvadását szolgálják, amelyet csak nagyon tökéletlenül fejeznek ki. Ez
az eset van Angliában, ahol a népesség anyagi sűrűsége nagyobb, mint
Franciaországban és ahol a rétegek összeolvadása mégis kevésbbé
előrehaladott, mint ezt a lokális észjárás és a vidéki élet továbbfolytatódása
bizonyítja.
Különben már kimutattuk, hogy a társadalmak térfogatban és dinamikai
sűrűségben való növekedése azáltal, hogy intenzivebbé teszi a társadalmi
életet, kiterjesztve a horizontot, mely az egyének mindegyikét gondolatban
összefoglalja és hatásával eltölti, lényegesen módosítja a kollektív élet
feltételeit. Mikor ezt az elvet felállítottuk, alkalmazására nem tértünk
vissza. Csak azt tesszük hozzá, hogy segítségével nemcsak az akkor még
nagyon általános kérdést, mely ennek a tanulmánynak tárgya, vettük
szemügyre, hanem sok más speciális kérdést is és az exactságot ily módon
már sok tekintélyes tapasztalattal tudtuk igazolni. Mindamellett ne
gondoljuk, hogy megtaláltuk a társadalmi miliőnek minden sajátságát,
melyeknek a társadalmi tények magyarázatában szerepük lehet. Csak annyit
mondhatunk, hogy mi csak ennyit vettünk észre és nem volt módunkban
mások után kutatni.
Az a fontosság, amit mi a társadalmi miliőnek és különösebben az
emberi miliőnek tulajdonítunk, nem foglalja magában azt, hogy ebben
végső és abszolut tényt kell látnunk, amelyen túl nincs már mit keresnünk.
Ellenben kézzel fogható, hogy az az állapot, amelyben ezt a történelem
minden mozzanatában megtaláljuk, maga is a társadalmi okoktól fugg,
melyeknek egy része magával a társadalommal kapcsolatos, a másik pedig a
hatásokkal és ellenhatásokkal jár együtt, melyek a társadalom és
szomszédai között váltakoznak. Különben a tudomány nem ismeri a végső
okokat a szónak abszolut értelmében. A tudomány számára egy tény akkor

primárius, amikor elég általános arra, hogy sok egyéb nagyszámú tényt
megoldhassunk vele. A társadalmi miliő pedig bizonyára ilynemű tényező,
mert az általa létrehozott változások, bármik legyenek az okok, a társadalmi
szervezet minden irányában elterjednek és nem lehet minden funkciót
többé-kevésbbé nem érinteniök.
Amit az általános társadalmi miliőről mondottunk volt, alkalmazhatjuk
a benne foglalt külön csoportok mindegyikének külön miliőjére. Például
egészen más lesz a családi élet aszerint, amint a család többé-kevésbbé
tágkörű, vagy többé-kevésbbé önmagára korlátozódik. Éppen így a
hivatásos testületek kihatása is más lesz, mint egykor volt, ha működésük
köre egy egész ország területére kiterjed, s nem egy város határaira
korlátozódik, mint azelőtt. Sőt az élethivatás még nagyobb általánosságban
fog egészen másképp alakulni, ha mindenik hivatás tulajdon miliője élesen
elkülönül, vagy ha azok közt az ingadozó határok közt marad, melyekben
manapság találjuk. Mindamellett e külön miliők hatásának semmi esetre
sem lehet olyan jelentősége, mint az általános miliőének, mert már maguk
alá vannak vetve ez utóbbi befolyásának. Erre kell mindig visszatérni.
Ezekre a részcsoportokra gyakorolt nyomás az, ami megváltoztatja azoknak
összetételét.
A társadalmi milieunek, mint a kollektiv fejlődést meghatározó
tényezőnek fogalma a legnagyobb jelentőségű. Mert ha ezt elvetjük, a
szociológia nem képes megállapítani semmi oksági viszonyt.
Ha ezeket az okokat kiküszöböljük, valóban semmi velük együttjáró
feltétel nem marad, amitől a társadalmi jelenségek függenének. Mert ha a
külső társadalmi miliő, vagyis az, melyet a szomszédos társadalmak
alkotnak, valami hatást tud felmutatni, ez csak azokra a funkciókra
vonatkozhatik, melyeknek a támadás vagy a védelem a feladata, továbbá
csak a belső társadalmi miliő közvetítésével éreztetheti hatását. A
társadalmi fejlődés főokai tehát nem a circumfusa területén belül volnának,
hanem teljes egészükben a multon alapulnának. Magukban csak részeit
tennék ennek a fejlődésnek, vagyis ennek még mult fázisait tüntetnék fel. A
társadalmi élet mai jelenségei nem a társadalom jelenlegi állapotából
erednének, hanem a mult eseményeiből, a történelmi előzményekből és a
szociológiai magyarázat a jelennek a multtal való összekapcsolásában
állana.

Igaz, hogy ez látszólag elegendő lehet. Általában nem azt mondják,
hogy a történelemnek éppen az a feladata, hogy az eseményeket az
egymásután következés szerint összekapcsolja. De lehetetlenség megérteni,
hogy az az állapot, melybe a civilizáció egy adott időszakban jut, hogyan
lehet elhatározó oka a következő állapotnak. Azok a lépcsők, amelyeket az
emberiség egymásután megtesz, nem előidézői egymásnak. Teljesen
érthető, hogy a jogi, gazdasági, politikai életben egy bizonyos korszakban
végbement haladás új haladást tesz lehetővé; de mennyiben határozza ezt
meg előre? Ez csak a kiinduló pont, ahonnan tovább lehet menni, de mi
ösztönöz bennünket a továbbhaladásra? Így el kellene fogadnunk, hogy van
valami belső célkitűzés, mely az emberiséget szüntelen arra készteti, hogy
az elért eredményeket túlszárnyalja, vagy azért, hogy teljesen
megvalósuljanak, vagy azért, hogy növekedjék a boldogság, s a
szociológiának az lenne a tárgya, hogy megtalálja azt a rendet, amely
szerint e célkitűzések fejlődnek. De megállapíthatjuk anélkül, hogy
visszatérnénk azokra a nehézségekre, melyeket az ilyen feltevés minden
esetben magában foglal, hogy ezt a fejlődést kifejező törvény semmi
okozatiságot nem foglalhat magában. Az oksági viszonyt csak két adott tény
közt lehet megállapítani; ez a célkitűzés pedig, amelyet a fejlődés okának
számítanak, nincs adva. Ez csak az értelem követelménye és az értelem
konstruálta a neki tulajdonított hatások szerint. Ez csak egyik faja a
mozgató erőnek, melyet mi a mozgás mögött képzelünk, azért, hogy számot
vessünk vele. De a mozgásnak előidéző oka csak másik mozgás lehet és
nem ennek a nemnek valami virtualitása. Tehát mindaz, amit mi a fajnál
tapasztalatilag érzékelünk, csak egymásután következése a változásoknak,
melyek közt nincs oksági kapcsolat. Az előző állapot nem hoz létre
következőt; kizárólag csak kronologikus kapcsolat van közöttük. Sőt ilyen
körülmények között mindennemű tudományos előrelátás lehetetlen. Csak
azt tudjuk megmondani, hogy a dolgok maig milyen sorrendben
következtek egymásután, nem azt, hogy milyen sorrendben fognak ezután
következni, mert az ok, melytől állítólag függnek, tudományosan sem meg
nem határoztatott, sem meg nem határozható. Igaz, rendszerint úgy szokták
felfogni, hogy a fejlődés olyan irányú lesz mint a multban, de ez csak
egyszerű postulatum. Semmi sem biztosít bennünket arról, hogy a
megvalósult tények teljesen kifejezik ennek a célkitűzésnek természetét,
úgy hogy előre megmondhatnánk jövendőbeli irányát annak alapján, amit

eddig megtett. Miért kell annak az iránynak, amit követ és amelynek
kifejezése, egyenesvonalúnak lenni?
Ime ez az oka, hogy a szociológusok által megállapítható okozati
viszonyok száma annyira meg van szorítva. A régi történetbölcselet néhány
kivétellel, melyre Montesquieu a legkiválóbb példa, egyedül arra törekedett,
hogy megtalálja az emberiség haladásának általános irányát anélkül, hogy
kereste volna a kapcsolatot e fejlődés alakulatai és a velük együttjáró
valamely feltétel között. Comte tett néhány nagy szolgálatot a
szociálfilozófiának, de a határok, melyekbe a társadalmi kérdést zárja, nem
különböznek az előzőktől. A hármas állapotról szóló híres törvényében
sincs semmi oksági viszony. Ha exakt volna, nem empirikus és nem lehet
az. Csak összefoglaló áttekintés az emberi nem lefolyt történetéről. Teljesen
önkényes, amit Comte a harmadik állapotról, mint az emberiség
végérvényes állapotáról mond. Ki tudná megmondani, hogy nem áll-e elő
egy új állapot a jövőben? A Spencer szociológiájában uralkodó törvény, úgy
látszik, nem más természetű. Ha igaz is, hogy ma arra törekszünk, hogy
boldogságunkat az ipari kultúrában keressük, semmi sem biztosít arról,
hogy később nem másképen fogjuk keresni. Ennek a módszernek
általánosságát az okozza, hogy a társadalmi miliőben leggyakrabban
eszközt láttak, mely által a haladás megvalósul, s nem okot, mely azt
meghatározza.
Másrészről épen a miliővel való összefüggés az, aminek segítségével a
gyakorlati értéket vagy amint neveztük, a társadalmi jelenségek funkcióját
értékelni kell. A társadalmi miliő okozta változások közt azok a hasznosak,
melyek a mindenkori állapottal kapcsolatban vannak, mivel ez a kollektiv
élet tulajdonképpeni feltétele. Úgy hisszük, hogy az a fogalom, amit
kifejtettünk, ebből a szempontból alapvető, mert csak ennek segítségével
magyarázhatjuk meg, hogy a társadalmi jelenségek gyakorlati karaktere mi
módon változhatik anélkül, hogy mégis önkényes megállapításoktól függne.
Ha a történeti fejlődést valóban úgy képzeljük, hogy az holmi vis a tergo,
mely előre löki az embereket, akkor, minthogy a mozgató célkitűzésnek egy
és egyetlen célja lehet, csak egy ismertető jel lehetséges, amelynek alapján
megítélhetjük a társadalmi jelenség hasznát vagy ártalmasságát. Ebből az is
következnék, hogy egyetlen társadalmi szervezettípus létezik és létezhetik,
s ez tökéletesen megfelel az emberiségnek és hogy a különböző történelmi
társadalmak csak fokozatos megközelítői ennek az egyetlen mintaképnek.

Fölösleges bizonyítani, hogy ma egy ennyire együgyű felfogás mennyire
nem egyeztethető össze a társadalmi formák ismert változatosságával és
összetettségével. Ellenkezőleg, ha az intézmények alkalmas vagy
alkalmatlan voltát csak az adott miliőhoz való viszonyukban lehet
megállapítani, akkor többféle ismertetőjel van, minthogy a miliők sokfélék,
ennek következtében a típusok, amelyek qualitative különböznek ugyan,
valamennyien a társadalmi miliő természetén alapulnak.
A most tárgyalt kérdés tehát szoros kapcsolatban van a társadalmi
típusok alkatát tárgyaló kérdéssel. Hogy vannak társadalmi fajok, annak az
az oka, hogy a kollektiv élet mindenekelőtt velük együttjáró feltételektől
függ, amelyek sok változatosságot mutatnak. Ellenkezőleg, ha a társadalmi
események fő okai mind a multban volnának, minden nép csak az őt
megelőzőnek folytatása volna és a különböző társadalmak annyira
elvesztenék egyéniségüket, hogy csak egy és ugyanazon fejlődések
különböző momentumai lennének. Mivel pedig másrészről a társadalmi
miliő alkata a társadalmi csoportok kompoziciójától függ, úgy hogy ez a két
kitétel alapjában szinonim, most már van bizonyítékunk arra nézve, hogy
lényegesebb jellemvonások nincsenek, mint azok, melyeket a szociológiai
osztályozás alapjául megjelöltünk.
Most már jobban meg kell érteni, mint előbb, hogy mennyire helytelen
volna a külső feltételek és miliő szavakra támaszkodva a mi rendszerünket
azzal vádolni, hogy az élet forrásait az élőn kívül keresi. Sőt éppen
ellenkezőleg, ez utóbbi elmélkedések mind arra a gondolatra vezetnek
vissza, hogy a társadalmi jelenségek okai a társadalmon belül vannak.
Inkább a társadalmat az egyénből levezető módszer hibájául lehet felróni,
hogy a belsőt a külsőből veszi, mert a társadalmi lényt más dologból
magyarázza, mint ő maga és a többet vezeti le kevesebből, minthogy az
egészet a részből akarja lehozni. Az előzményekben kifejtett elvek oly
kevéssé ismerik félre minden élőnek spontán jellemét, hogy az élet- és
lélektanra alkalmazva el kellene fogadnunk, hogy az egyéni élet is teljes
egészében az egyén belsejéből bontakozik ki.

IV.

A megállapított szabályok foglalatából a társadalomnak és a kollektiv
életnek egy bizonyos felfogása származik.
Erről a kérdésről két ellentétes elméletet találunk.
Némelyek, pl. Hobbes és Rousseau szerint a társadalom és az egyén
között ellentét van. Az ember természeténél fogva ellene van a közös
életnek, csak erővel lehet rá kényszeríteni. A társadalmi célok nem
egyeznek meg az egyéni célokkal, sőt inkább ellentétesek. Sőt hogy az
egyén erre rávehető legyen, kényszert kell alkalmazni, s ennek a
kényszernek intézményében és szervezésében áll főképen a társadalom
műve. Mivel pedig az egyén mint az emberi nem kizárólagos és egyetlen
valósága jön tekintetbe, ezt a szervezetet, mely arra irányul, hogy őt
függőben és korlátok közt tartsa, csak mint mesterségest lehet felfogni.
Nem a természetben gyökerezik, mert hisz az a rendeltetése, hogy erőszakot
gyakoroljon, meggátolván az ántiszociális hajlamok kitörését. Tehát
mesterséges dolog, emberkéz alkotta gépezet, s mint minden ilyen dolog
azért van, mert az emberek akarták, hogy legyen; akaratelhatározás hozta
létre, s egy másik elhatározás át is alakíthatja. Úgy látszik, sem Hobbes,
sem Rousseau nem vették észre az ellenmondást, amikor elfogadták, hogy
maga az egyén a szerzője annak a gépezetnek, melynek tulajdonképpeni
célja őt leigázni és fékentartani, vagy legalább azt hitték, hogy ennek az
ellenmondásnak elleplezésére elegendő, ha az áldozatok szemébe port
hintenek a társadalmi szerződés ügyes mesterfogásával.
A természeti jog theoretikusait, a nemzetgazdasági írókat és legújabban
Spencert is,68) ellenkező gondolat vezette. A társadalmi élet szerintük
lényegében spontán, a társadalom pedig természetes dolog. De ők ezt a
jellemvonást nem azért teszik hozzá, mert specifikus természetét
felismerték, hanem azért, mert az egyén természetében találták meg alapját.
A társadalomban éppoly kevéssé látták a dolgok rendszerét, mely magában
létezik külön okokból, mint az előbbi gondolkodók. De míg amazok
konvencionális intézményt láttak benne, melyet a valósághoz semmi sem
köt és, hogy úgy mondjuk, a levegőben lóg, ők az emberi lélek
alapösztöneit teszik meg alapul. Az embernek természetes hajlandósága van
a politikai, családi, vallásos életre, a kereskedelemre stb., s e természetes
hajlamokból ered a társadalmi élet. Ennek következtében, ahol ez normális,
nincs szükség kényszerre. Ha erőszakhoz nyúl, nem az, aminek lennie

kellene, vagy a viszonyok rendellenesek. Elvben az egyéni erőknek szabad
folyást kell engedni, hogy társadalmilag organizálódjanak.
E tanok közül egyik sem egyezik meg a miénkkel.
A kényszert mindenesetre minden társadalmi tény jellemvonásává
tesszük. Csakhogy ez a kényszer nem valami többé-kevésbbé kigondolt
machinációból ered, melynek az volna a célja, hogy az emberek előtt
elrejtse a kelepcét, amiben fogva vannak. Csak annyi az egész, hogy az
ember egy erővel áll szemközt, mely rajta uralkodik és előtte meghajol; de
ez az erő természetes. Nem valamely konvencionális berendezkedésből
származik, melyet az emberi akarat minden részletében beleállított a
valóságba; a valóságnak legbelsőbb lényegéből ered. A meglevő okoknak
szükségképpeni eredménye. Nem is szükséges mesterséges eszközökhöz
nyúlni, hogy az egyént a maga jószántából való alárendeltségre rávegyük;
elegendő a természetes függőséget és kicsinységet felébreszteni tudatában,
úgy hogy vagy a vallás révén alkosson erről érzéki és szimbólikus képzetet
magának, vagy a tudomány segítségével legyen róla adæquat és határozott
fogalma. Minthogy a társadalomnak az ő vele gyakorolt felsőbbsége
nemcsak fizikai, hanem értelmi és erkölcsi is, a szabad vizsgálódástól
semmit sem kell félni, feltéve, hogy azt helyesen alkalmazzák. A
gondolkodás felébresztheti az emberben a tőle követelt alávetés megértő
okait, a megadás és tisztelet érzelmét, ami a szokás révén vert lelkében
gyökeret, megértetvén vele, hogy a társadalmi élet mennyivel gazdagabb,
összetettebb, tartósabb az egyéni életnél.69)
Tehát csak a merőben felületes kritika vádolhatná a társadalmi
kényszerről való felfogásunkat azzal, hogy Hobbes és Macchiavelli
elméletének újdonsült kiadása. De ha e filozófusokkal ellentétben azt
állítjuk, hogy a társadalmi élet természetes, ezt nem azért mondjuk, hogy
eredetét az egyén természetében találjuk, mert közvetlenül a kollektiv létből
származik és lényegében sui generis természetű; közvetlenül abból a
különös kialakulásból ered, melynek az egyéni öntudat a társulás folytán alá
van vetve, s amelyből új életforma áll elő.70) Ha tehát elfogadjuk
egyeseknek azt a nézetét, hogy a társadalom kényszer képében jelenik meg
az egyén előtt, másokkal egyetértünk abban, hogy a valóságnak spontán
eredménye. Ezt a két látszólag ellenmondó elemet logikailag az köti össze,
hogy a valóság, amelyből ered, felette áll az egyénnek. Ezzel azt akarjuk

mondani, hogy a kényszer és spontaneitás szavaknak a mi
terminológiánkban nem az az értelme van, amit először Hobbes, másodszor
Spencer adott nekik.
A mondottakat összefoglalva, az az ellenvetésünk lehet azokra a
kísérletekre, melyek észszerűen akarták magyarázni a társadalmi tényeket,
hogy vagy teljesen mellőzték a társadalmi alárendeltség gondolatát, vagy
pedig hamis kibúvókkal akarták fenntartani. Az általunk kifejtett szabályok
ellenben lehetővé teszik olyan szociológiának megalkotását, mely a
alárendeltség gondolatában minden közös élet lényeges feltételét látja,
mindent az észre és igazságra alapítván.

HATODIK FEJEZET.

A bizonyító eljárás szabályai.

Csak egy módunk van annak megállapítására, hogy egy jelenség oka-e a
másiknak: össze kell hasonlítani a kölcsönös meglevő vagy hiányzó
eseteket és kutatni kell, hogy vajjon a körülmények különböző
kombinációiban mutatkozó eltérések bizonyítják-e az egymástól való
függést. A módszer a tulajdonképpeni kísérlet, ha a megfigyelő tetszése
szerint mesterségesen létrehozhatók. Ha ellenben a tények eredménye nem
a mi rendelkezésünk szerint való, s csak úgy tudjuk őket megközelíteni, ha
önként jöttek létre, az alkalmazott módszer indirekt kísérlet vagy
összehasonlító módszer.
Láttuk, hogy a szociológiai magyarázat kizárólag az oksági viszony
megállapításában áll, vagyis arról van szó, hogy a jelenséget
összekapcsoljuk okával, vagy ellenkezőleg az okot célszerű hatásaival.
Mivel azonban másrészről a társadalmi jelenségekre a kísérleti eljárás
nyilvánvalóan nem alkalmazható, úgy látszik, a szociológiának csak az
összehasonlító módszer felel meg. Igaz, hogy Comte ezt nem sokra
méltatta. Úgy találta, hogy ki kell egészíteni azzal, amit ő történeti
módszernek nevez, de ennek a szociológiai törvényekről való sajátságos
felfogása az oka. Szerinte ezeknek főleg nem a határozott oksági
viszonyokat, hanem az emberi fejlődés általános irányát kell kifejezniök.
Összehasonlítás segítségével nem fedhetők fel, mert, hogy
összehasonlíthassuk a szociális jelenségnek különböző népeknél található
különböző formáit, el kell különítenünk az időbeli feltételektől, melyekhez
tartozik. Mert ha az emberi fejlődést darabban kezdjük tárgyalni,
lehetetlenség lesz a további folyamatot megtalálni. Ennek elérése végett
nem az analizis, hanem a tágkörű szintézis a helyes eljárás. Az emberiség
egymásután következő fázisait bizonyos módon egymás mellé kell hozni,
úgy hogy bizonyos módon felfoghassuk «minden fizikai, értelmi, erkölcsi

és politikai szervezetnek szakadatlan fejlődését.71) Ez az alapja annak a
módszernek, melyet Comte történelminek nevez, mely tehát elszalajt
minden talajt, ha elvetjük a Comte-féle szociológia alapgondolatát.
Igaz, hogy Mill még az indirekt kísérletet is alkalmazhatatlannak tartja a
szociológiában. De érvelése elveszti majd minden tekintélyét, ha
meggondoljuk, hogy ugyanezt alkalmazza a biológiai jelenségekre, sőt még
a legösszetettebb fizikai és kémiai tényekre is.72) Ma már nem kell
bizonyítani, hogy a vegytan és a biológia nem lehet más, mint kísérleti
tudomány. Semmi okunk sincs annak elfogadására, hogy a szociológiára
vonatkozó kritikája jobban meg van alapozva, mert a szociológiai
tudományok az előbb említettektől csak nagy összetettségük folytán
különböznek. Ezzel a különbséggel együtt járhat, hogy a szociológiában a
kísérleti eljárás sokkal több nehézségbe ütközik, mint egyéb
tudományokban; de nem láthatjuk be, hogy miért lesz ez teljességgel
lehetetlen.
Millnek ez az elmélete ezenkívül olyan követelményen alapszik, mely
kétségkívül az ő logikájának alapvető elveivel kapcsolatos, de ellentétben
van a tudománynak összes elveivel. Azt állítja ugyanis, hogy ugyanaz a
következmény épen nem következik mindig ugyanabból az előzményből,
hanem hol egyik, hol másik okból ered. Az oki kapcsolatnak ilyen módon
való felfogása megfosztja azt minden rendeltetésszerűségtől és a
tudományos analizisre körülbelül lehetetlenné teszi. Mert az ok és okozati
láncolatba olyan komplikációt csúsztat be, hogy az értelem nem tud rajta
eligazodni. Ha valamely hatás különböző okokból eredhet, az adott
körülmények sokaságában az előidéző ok felismerésére szükséges volna,
hogy a tapasztalat alá legyen vetve az elkülönítési feltételeknek, amelyek,
főleg a szociológiában, kivihetetlennek.
De ez a több okról szóló axioma tagadása az okság elvének.
Kétségtelen, hogy ha Millel együtt elhisszük, hogy az ok és okozat teljesen
különneműek és köztük semminemű logikai viszony nincs, semmi
ellenmondás nincs abban az állításban, hogy az okozat követhet majd egy,
majd más okot. Ha pusztán kronológikus az a viszony, mely A-t C-vel
egyesíti, nincs kizárva, egy ebbe a nembe tartozó másik viszony sem, mely
pl. C-t B-vel kapcsolja össze. De ha ellenkezőleg az oksági viszony
valahogyan érthető is, nem lehet az egész eddig a meghatározatlan pontig.

Ha pedig olyan viszony, mely a dolgok természetén alapszik, akkor csak
ugyanazon ok csak ugyanazon hatás között létezhetik, mert csak egy és
ugyanazon lényeg kifejezője lehet. Az oksági viszony érthetőségét csak
filozófusok vonták valaha kétségbe. A tudósnál ez nem is kérdés. Már maga
a tudományos módszer feltételezi. Hogyan lehetne másképen magyarázni a
dedukciónak a kísérleti eljárásban való oly fontos szerepét és az ok és
okozat arányosságának alapelvét? Ami pedig az idézett eseteket illeti, ahol
állítólag több okot lehet megfigyelni, hogy ezekt bebizonyíthassuk, úgy
meg kell előbb állapítani, hogy ez a többség nem csupán látszólagos, vagy
pedig a hatás külső egysége nem fed több valódi többséget. Hányszor
megtörtént már a tudományban, hogy okozati egységre lehetett
visszavezetni azt, aminek sokfélesége először elvitázhatatlannak látszott.
Stuart Mill maga hoz fel egy példát, hivatkozva arra, hogy a modern
elméletek szerint a reszelés, ütés és kémiai hatás folytán előállott hőhatás
egy és ugyanazon okból származik. Megfordítva, mikor okozatról van szó,
a tudós gyakran megkülönbözteti azt, amit a tömeg összezavar. A láz szó a
hozzá nem értők szerint egy és ugyanazon betegségtünetet jelenti. A
tudomány szerint nagyszámú specifikusan különböző láz van és a több ok
több okozattal van kapcsolatban. Hogy e sok betegségfaj között mégis van
valami közös, az a magyarázata, hogy ezek az okok is egybe tartoznak
bizonyos tulajdonságokkal.
Ezt az elvet annál inkább ki kell vetni a szociológiából, mert még sok
szociológus kerül hatása alá, még akkor is, ha az összehasonlító módszer
alkalmazása ellen sem tesznek ellenvetést. Általában azt mondják, hogy a
bűn hasonló módon a legkülönbözőbb okokból áll elő, éppúgy, mint az
öngyilkosság, a büntetés stb. Ha ebben az értelemben alkalmazzuk a
kísérleti eljárást, nagyszámú fontos tényt gyüjthetünk össze, de sohasem
jutunk el pontos törvényekhez és határozott oksági kapcsolatokhoz.
Legfeljebb elhamarkodva, hibásan meghatározott álkövetkeztetést
vezethetünk le a zavaros és meghatározhatatlan előzmények csoportjából.
Ha tehát az összehasonlító módszert mégis tudományosan akarjuk
alkalmazni, vagyis az oksági elvre akarunk támaszkodni, úgy amint ez
magából a tudományból következik, a tervbevett összehasonlításokhoz a
következő tételt vegyük alapul: Ugyanannak az okozatnak mindig ugyanaz
az ok felel meg. Tehát, hogy visszatérjünk a fentebbi példákra, ha az
öngyilkosság több mint egy októl függ, az az oka, hogy többféle

öngyilkosság van. Ugyanígy van a bűnnél is. Ha ellenben a büntetést is
különböző okokból vélték levezethetőnek, ez azért van, mert nem vették
észre a közös elemet, mely mindezekben az előzményekben megvan s
melynek segítségével hozzák létre a közös okozatot.73)

II.

Ha az összehasonlító módszernek különböző eljárásai alkalmaztatnak is
a szociológiában, nincs meg egyformán valamennyinek a bizonyító ereje.
Az úgynevezett maradékok módszere, amennyiben az főleg a kísérleti
eljárásnak egyik formája, semmi haszonnal nem jár a társadalmi jelenségek
tanulmányozásában. Nem számítva, hogy ez csak eléggé előrehaladott
tudományoknál használható, mivelhogy feltételezi nagyszámú fontos
törvény ismeretét, a társadalmi jelenségek sokkal összetettebbek, semhogy
adott esetben pontosan le tudnánk vonni minden okból a hatást egészen egy
vagy visszamaradó okig.
Ugyanez az ok teszi nehezen alkalmazhatóvá a megegyezés és a
különbségek módszerét. Ez ugyanis feltételezi, hogy az összehasonlított
esetek vagy egyetlen ponton egyeznek meg, vagy egyetlen ponton
különböznek. Persze nincs olyan tudomány, amely valaha olyan
tapasztalatokra tett volna szert, amelyeknél megcáfolhatatlanul meg lehetne
állapítani az egyetlen szigorúan vett megegyezési vagy különbségi
karaktert. Sohasem lehetünk afelől biztosak, hogy nem hagytunk-e
figyelmen kívül valami előzményt, amely ugyanakkor és oly módon mint az
egyetlen ismert előzmény hasonló megegyezést vagy különbséget mutat a
következménnyel. Ámbár a járulékos elemeknek teljes kiküszöbölése csak
eszményi és megvalósíthatatlan cél, a fizikai, kémiai, de főleg biológiai
tudományok elég közel járnak ahhoz, hogy a bizonyítást sok esetben
gyakorlatilag kielégítőnek tekinthessük. De ez a szociológiában a
jelenségek nagy összetettsége miatt nincsen meg s ehhez az is hozzájárul,
hogy minden mesterséges kisérlet lehetetlenség. Minthogy nem tudnánk
még csak megközelítőleg teljes jegyzéket sem készíteni azokról a tényekről,
melyek egy társadalomban egyidejűleg léteznek vagy a történet folyamán
egymást követték, soha sem lehetünk biztosak afelől, még csak

megközelítőleg sem, hogy két nép minden viszonyban, egyet kivéve,
megegyezik-e vagy különbözik. Sokkal több eshetőség van arra, hogy egy
jelenséget elvétünk, minthogy egyet sem hagyunk figyelmen kívül. Ezért az
ilyen bizonyító eljárás csak egybevetésekre ad alkalmat, és ennek magában
semmiféle tudományos értéke nincs.
Egészen máskép van a párhuzamos változások módszerénél. Ennek
kivitelére nem szükséges, hogy minden eltérő változás amit
összehasonlítánk, szigorúan elkülöníttessék. Az értékek egyszerű
parallelizmusa, amit a két jelenség végez, elég bizonyíték arra, hogy van
köztük kapcsolat, feltéve, hogy elégszámú változó esetben meg volt
állapítva. E módszer kiváltsága annak tulajdonítható, hogy az oksági
viszonyt nem kívülről közelíti meg mint az előbbiek, hanem belülről. Nem
két tényt tár elénk egyszerűen, melyek külsőleg egymást követik vagy
egymást kizárják,74) oly módon, hogy misem bizonyítja közvetve belső
kapcsolatukat; azt mutatja inkább, hogy a tények, legalább ami
quantitásukat illeti, belsőleg kapcsolódnak egymáshoz. Ez a belső kapcsolat
egymagában elég annak bebizonyítására, hogy egymáshoz nem idegenek. A
jelenség fejlődésének módja annak lényegét fejezi ki. Ha két fejlődés
párhuzamos, a bennük kifejeződött lényegben is meg kell lenni a
párhuzamosságnak. Az állandó párhuzamosság már magában törvény,
bármilyen is az állapota az összehasonlításon kívül maradt jelenségnek.
Hogy ezt a törvényt gyengítsük, nem elég rámutatni arra, hogy a
hasonlósági és különbségi módszer néhány bizonyos alkalmazásánál nem
állja meg a helyét; ez azzal volna egyenlő, hogy elismerjük egy olyan
bizonyítási nemnek tekintélyét, mely a szociológiában tulajdonképpen nem
érvényesülhet.
Amikor két jelenség szabályosan változik, egyik úgy mint a másik, ezt a
viszonyt fenn kell akkorra tartanunk, amikor bizonyos esetekben a
jelenségek egyike a másik nélkül mutatkozik. Mert vagy az okot
akadályozza meg az okozat létrehozásában egy ellentétes ok hatása, vagy az
jelentkezik ugyan, de nem olyan formában, mint ahogy előbb megfigyeltük.
Kétségkívül helyénvaló a tényeket újból megvizsgálni, de nem kell cserben
hagyni a szabályosan végzett bizonyítás eredményeit.
Igaz, hogy ezzel az eljárással megállapított törvények nem jelentkeznek
mindig egyszerre az oksági viszony formájában. Párhuzamosság nemcsak

úgy áll elő, hogy egyik jelenség oka a másiknak, hanem úgy is, hogy
mindkettő egy oknak hatása vagy még inkább úgy, hogy van közöttük egy
harmadik közbeeső, de észre nem vett jelenség, amely okozata az elsőnek
és oka a másodiknak. E módszer eredményeinek tehát magyarázatra van
szükségük. De melyik az a kísérleti módszer, amelyik lehetővé teszi, hogy
gépiesen megtartsunk egy oksági viszonyt, anélkül, hogy a megállapított
tényeket ne kellene az értelemnek kidolgoznia? Fontos csak az, hogy a
kidolgozás módszeresen legyen végezve és ezen a módon járhatunk el:
Először is a dedukció segítségével azt kutatjuk, hogy a két eset közül az
egyik hogyan hozza létre a másikat; azután igyekszünk ennek a
dedukciónak eredményét tapasztalatok, vagyis új összehasonlítások
segítségével igazolni. Ha a dedukció lehetséges, ez az igazolás sikerült, a
bizonyítást bevégzettnek tekintjük. Ha ellenben a két tény közt semmiféle
közvetlen kapcsolatot nem veszünk észre, ha különösen e kapcsolatnak
feltevése ellentmond a már beigazolt törvényekkel, egy harmadik jelenséget
keresünk, amelytől e másik kettő éppúgy függhet vagy pedig közvetítő lehet
közöttük. Például a legbiztosabb módon megállapíthatjuk, hogy az
öngyilkosságra való tendencia oktatás tendenciájával váltakozik. De
lehetetlenség megérteni, hogy a tanítás, hogy vihet öngyilkosságra; az ilyen
magyarázat ellentmondásban van a lélektan törvényeivel. A tanítás főleg az
elemi ismeretekre szorítkozik, csak a legfelszínesebb régióit érinti az
öntudatnak, ellenben az önfenntartás ösztöne alapcéljaink egyike. Tehát ezt
nem zavarhatja egy annyira távoleső s egy olyan gyönge kihatású jelenség.
Az a kérdés merül fel tehát, hogy vajjon egyik és másik tény nem egy és
ugyanazon állapotnak következményei-e? Ez a közös ok pedig a vallásos
hagyomány gyengülése, mely éppúgy erősíti a tudás szükségletét, mint az
öngyilkosságra való hajlamot.
De van még egy másik ok is, mely különösen a párhuzamos változások
módszerét teszi a szociológiai kutatások eszközévé. Mert egyéb
módszereket, bármily kedvezőek is a körülmények, csak úgy
alkalmazhatunk eredménnyel, ha nagyon jelentékeny az összehasonlított
tények száma. Ha van két társadalom, melyek csak egy ponton hasonlítanak
vagy csak egy ponton különböznek, megállapíthatjuk, hogy a két tény vagy
együtt jár, vagy teljesen kizárja egymást. De hogy ez a megállapítás
tudományos értékű legyen, szükséges, hogy az esetek nagy számára
támaszkodjék. Biztosaknak kellene afelől lennünk, hogy az összes tények

figyelembe voltak véve. Nemcsak hogy teljes leltár nem lehetséges, de még
az így felhalmozott tényeket sem lehet, éppen sokaságuk miatt kielégítő
pontossággal megállapítani. Nemcsak annak a bajnak vagyunk kitéve, hogy
a lényegeseket elvétjük, s amelyek a már ismerteknek ellentmondanak, de
még az sem bizonyos, hogy ez utóbbiakat jól ismerjük. Valóban a
szociológusok érvelését gyakran az rontotta le, hogy előnyt adva a
megegyezési vagy különbségi módszernek, főleg az előbbinek, inkább
egymásra halmozták a bizonyítékokat, ahelyett, hogy bírálták és válogatták
volna. Így aztán folyton megesik, hogy egy kalap alá veszik az utazók
zavaros és felületes megfigyeléseit és a történelem pontos dátumait.
Nemcsak ezeknek a bizonyítékoknak láttára mondhatjuk el, hogy
meggyengítésükre egyetlen tény elég, de maguk a tények sem mindig
megbízhatók, melyeken alapulnak.
A párhuzamos változások módszere nem kötelez bennünket sem ezekre
a hiányos előszámlálásokra, sem ezekre a felületes megfigyelésekre.
Néhány tény elég arra, hogy eredményekre juthassunk. Ahogy
bebizonyítottuk bizonyos adott számú esetben, hogy két tény együtt
változik, biztosak lehetünk arról, hogy törvényre akadtunk. Az adatokat,
melyeknek nem kell nagy számmal lenniök, ki lehet válogatni, sőt az
alkalmazásukkal foglalkozó szociológus kutatás tárgyává teheti őket.
Indukciói számára legfőbb tárgyul tehát a társadalmakat veheti és kell
vennie, amelyeknek hiedelmei, hagyományai, joga leírt és hiteles
emlékekben öltenek testet. Természetesen ne vesse meg az etnografia
tapasztalatait (nincs tény, amit a tudósnak szabad volna megvetni), de adja
meg nekik az őket megillető helyet. Ne rájuk helyezze kutatásainak
súlypontját, hanem úgy alkalmazza, mint a történelem kiegészítését, vagy
legalább is azon legyen, hogy ezt ez utóbbiakkal támogassa. Ily módon
nemcsak több megkülönböztetéssel sáncolja körül özszehasonlításait,
hanem nagyobb kritikával is hajtja végre; mert éppen azáltal, hogy a
tényeknek csak szűkre szabott rendjéhez alkalmazkodik, azokat nagyobb
gonddal ellenőrizheti. Természetesen nem a történészek munkáját kell újra
csinálnia, csak nem fogadhat el passziv módon és minden kézből értesítést,
amire neki van szüksége.
Nem kell azt hinni, hogy a szociológia azért, mert talán csak az egyetlen
experimentális eljárásnak veheti hasznát, alantasabb helyet foglal el, mint a
többi tudományok. Ezt a hátrányt a változatok gazdagsága kárpótolja, ami a

szociológusnak önként kínálkozik s amire a természet más területén sehol
sem találunk példát. Az egyéni élet folyamán a szervezetben végbemenő
változások nem ilyen számosak és nagyon korlátozottak. Azok, amelyeket
mesterségesen elő lehet idézni az élet megsemmisítése nélkül, nagyon szűk
határok közé vannak szorítva. Igaz, hogy sok fontos változás jött létre a
zoológiai fejlődés folyamán, de ezek is csak nagyon ritka és homályos
nyomokat hagytak hátra és létrejövetelük feltételeit még nehezebb
feltalálni. A társadalmi élet ellenben az átalakulásoknak megszakítatlan
folyamata s ezek párhuzamosak a társas élet feltételei közt végbemenő
egyéb változásokkal. Nemcsak azok állnak rendelkezésünkre, melyek az új
korra vonatkoznak, hanem nagy számmal jutottak ránk olyanok is,
melyeken az eltűnt népek estek keresztül. Ámbár vannak hézagok, az
emberiség történelme sokkal világosabb és teljesebb az állatfajok
történeténél. Van továbbá nagy sereg társadalmi jelenség, mely minden
társadalmi területen előfordul, de vidékek, foglalkozás, vallás szerint más-
más formát ölt. Ilyenek pl. a bűn, öngyilkosság, szülés, házasság,
takarékosság stb. E külön miliők különféleségeiből a tények nemeinek
minden új soránál új változatok erednek, melyeket a történelmi fejlődés
felmutat. Ha tehát a szociológus nem tudja egyforma eredménnyel
alkalmazni a kísérleti kutatáshoz tartozó összes eljárásokat, igen
eredményes lehet egyetlen módszer, amit a többiek kizárásával használhat,
mert ennek alkalmazásával összehasonlíthatatlan segélyforrásai vannak.
De ez csak akkor hozza meg a vele járó eredményeket, ha szigorúan
keresztülviszi. Mert azzal semmit sem bizonyítunk, ha, mint gyakran
történni szokott, megelégszünk azzal, hogy több-kevesebb példával
feltüntetjük, hogy a tények néhány esetben úgy változnak, mint a feltevés
követeli. Az ilyen elvétve előforduló és töredékes megegyezésből nem lehet
általános következtetést vonni. Egy eszme megvilágítása még nem
bebizonyítása. Nem az izolált változatokat kell összevetni, hanem a
változatok szabályosan felállított sorait, melyeknek tagjai a legnagyobb
folytonossági fokozatban kapcsolódnak egymáshoz, mely még hozzá elég
nagy kiterjedésű. Mert valamely jelenség változásaiból csak úgy lehet
törvényt levonni, ha az adott körülmények közt való fejlődés mikéntjét
világosan kifejezik. Ezért szükséges, hogy a változások közt meglegyen
ugyanaz a folyamat, ami a természetes fejlődés különböző mozzanatai

között és ezenkívül hogy ez a fejlődés, amit feltüntetnek, elég hosszú
legyen arra, hogy iránya ne legyen kétséges.

III.

De az a mód, mely szerint e soroknak képződniök kell, esetek szerint
változik. Magukban foglalhatnak olyan tényeket, melyek csak egyetlen
társadalomból – vagy több ugyanazon fajhoz tartozó társadalomból – vagy
több-több különböző társadalmi fajból vannak véve.
Az első eljárás elég lehet akkor, ha szigorúan véve nagy általánosságú
tényekről van szó, melyhez elég terjedelmes és változatos statisztikai
adatunk van. Ha például azt a görbe vonalat, mely az öngyilkosságok
menetét egy elég terjedelmes időszakban kifejezi, egybevetjük azokkal a
változatokkal, melyeket ugyanez a jelenség tartományok, osztályok, a falusi
vagy városi lakosság, nemek, kor, polgári állapot stb. szerint nyujt, sikerül
igazi törvényeket felállítanunk, anélkül, hogy a kutatást az illető ország
határain túl terjesztenénk; ámbár mindig előnyös ezeket az eredményeket
ugyanahhoz a fajhoz tartozó más népeken végzett megfigyelésekkel
megerősíteni. De az ilyen szűk körre vont összehasonlítással csak akkor
elégedhetünk meg, ha az egész társadalomra kiterjedt mozgalmaknak csak
egyikét tanulmányozzuk, melyek hozzá egyik pontról a másikra változnak.
Ha ellenben intézményről, jogi, erkölcsi szabályról, organizált szokásról
van szó, mely az ország egész területén egyforma és egyformán funkcionál,
amely csak időben változik, nem lehet a kutatást csak egy népre szorítani.
Ebben az esetben ugyanis a párhuzamos görbékből csak egy pár lesz a
bizonyítás anyaga, az, amely a megfigyelt jelenségnek és a vélt okoknak
történelmi menetét fejezi ki, de csakis ebben az egy társadalomban.
Kétségtelen, hogy ez a párhuzamosság, ha állandó, már magában
megfigyelendő tény, de egymagában még nem bizonyíték.
Ha számon veszünk több ugyanazon fajhoz tartozó népet, már tágabb
terünk van az összehasonlításra. Először is egybevetjük egyiknek a
történetét a másikéval és utána nézünk, hogy külön-külön mindegyiknél
kifejlődött-e az idők folyamán ugyanaz a jelenség ugyanazon körülmények
folytán. Azután összehasonlítást tehetünk e különböző fejlődések között.

Így például meghatározhatjuk azt a formát, amelyet a kutatott tény a
különböző társadalmakban akkor vesz fel, amikor fejlődésének
tetőpontjához jutott. Ez a forma nem lesz mindenütt hasonló, mert
mindegyik egy típushoz tartozik ugyan, de külön-külön individualitás;
esetek szerint többé-kevésbbé valami bélyeget hord magán. Így a
változatoknak új sorát kapjuk, amit egybevethetünk azzal, amit a gondolt
feltétel ugyanabban az időpontban és minden országban feltüntet. Így pl. a
patriarchális család fejlődését Róma, Athén, Spárta történelmében nyomon
követve, ezeket az államokat annak a fejlődésnek maximuma szerint
csoportosítjuk, amit a családi típus mindegyiknél elért, azután látni fogjuk,
vajjon a társadalmi miliőt illetőleg e mód szerint csoportosulnak-e, mert az
első tapasztalat szerint látszólag ettől függ a családi tipus kialakulása.
De ez a módszer még magában nem lehet elég. Csak azokra a
jelenségekre alkalmazható, melyek az illető összehasonlított népnek élete
folyamán keletkeztek. A társadalom nem maga teremtette szervezetének
minden egyes részét; részben teljesen készen kapta már a megelőzőktől.
Ami ilyen módon rá átszármazott, nem történetének folyamán végbemenő
fejlődésnek eredménye, s ennek következtében nem lehet megmagyarázni,
ha ki nem lépünk annak a fajnak határaiból, melynek része. Csak azokat a
járulékokat lehet ilyen módon tárgyalni, amelyek hozzájárultak ehhez az
eredeti alaphoz és átalakították. De minél feljebb haladunk a társadalmi
lépcsőn, a szerzett jellemvonások annál csekélyebb jelentőségűek lesznek
az átvett tulajdonságokkal szemben minden egyes népnél. Ez különben
minden haladás feltétele. Így azok az új elemek, melyeket történetünk
kezdete óta bevittünk a magánjogba, a tulajdonjogba, az erkölcsbe, aránylag
kevésszámúak és csekély jelentőségűek azokhoz képest, melyeket a mult
hagyott ránk. Az így létrejött új dolgokat nem tudjuk tehát megérteni, ha
nem tanulmányoztuk először azokat az alapvető jelenségeket, melyekben
gyökereznek, ezek pedig csak a legszélesebb alapra vetett
összehasonlítással tanulmányozhatók. Hogy megérthessük a mai családnak,
házasságnak és tulajdonnak állapotát, meg kell ismernünk annak eredetét,
az egyszerű elemeket, melyekből ez intézmények össze vannak téve, s e
tekintetben a nagy európai társadalmak összehasonlító történelme nem
adhat elég felvilágosítást. Jóval tovább kell mennünk.
Tehát, hogy valamely meghatározott fajhoz tartozó társadalmi
intézményről számot adhassunk, összehasonlítjuk különböző formáit

nemcsak ehhez a fajhoz tartozó népeknél, hanem az összes régebbi fajokhoz
tartozóknál is. Szó van pl. a családi élet szervezetéről. Először
megállapítjuk a valaha létezett legfejletlenebb típust, azután nyomról-
nyomra követjük fokról-fokra való komplikálódásának módját. Ez a
módszer, amelyet genetikusnak is nevezhetnénk, egyszerre adná a jelenség
analizisét és szintézisét. Mert egyrészről disszociált állapotban mutatná meg
nekünk az alkotó elemeket, csupán azért, hogy elibünk állítaná, mi módon
jöttek lassankint egymásután létre, s egyúttal az összehasonlítás nagy
terjedelme révén jobban meg lehetne állapítani alakulásuk és társulásuk
feltételeit. Tehát bármilyen összetételű társadalmi tényt csak úgy lehet
megmagyarázni, ha integrális fejlődését minden társadalmi fajon keresztül
követjük. Az összehasonlító szociológia nem külön ága a szociológiának; ez
maga a szociológia annál inkább, minél jobban levetkőzi pusztán leíró
jellegét és a tényekkel is számot akar vetni.
A tágkörű összehasonlítások folyamán gyakran felmerül egy tévedés,
mely meghamisítja az eredményeket. A társadalmi események fejlődési
irányának megítélése végett nem ritkán összehasonlítják azt, ami egy fajnak
hanyatlási korában megy végbe azzal, ami a rákövetkezőnek fejlődése
kezdetén keletkezik. Ennek az eljárásnak révén hittek annak az állításnak
lehetőségében, hogy a vallásos hiedelmek és az összes hagyományok
gyengülése csak múló tünet a népek életében, mivel csak a népek életének
utolsó periódusában jelentkezik és eltűnik, mihelyt új fejlődés veszi
kezdetét. De ezzel a módszerrel ki vagyunk annak téve, hogy a haladás
szabályos és szükséges menetének vesszük azt, ami egy egészen más oknak
okozata. Valóságban az az állapot, melyben valamely új társadalom van,
nem folytatása annak az állapotnak, melybe fejlődésüknek végén azok a
társadalmak jutottak, melyeknek helyére jött. Ez ugyanis részben a
társadalom új voltának következménye, ami meggátolja, hogy az előbbi
népek tapasztalatai rögtön asszimilálódjanak és hasznossá váljanak. Így
azok a tehetségek és készségek, amelyeket a gyermek szüleitől kapott, élete
folyamán csak később jutnak működésbe. Tehát, hogy az említett példára
visszatérjünk, a hagyományokra való visszatérést, amit minden történelem
kezdetén megfigyelhetünk, nem arra lehet visszavinni, hogy ennek a
jelenségnek visszafejlődése csak átmeneti lehet, hanem azokra a külön
feltételekre, melyekben minden kezdődő társadalmat találunk.

Az összehasonlítás csak akkor bizonyít, ha minden zavarólag ható
kortényezőt kiküszöbölünk; hogy ezt elérjük, elég az összehasonlított
társadalmakat fejlődésüknek ugyanabban a korszakában megfigyelni. Így
azután, hogy megtudhassuk, hogy milyen irányú a társadalmi fejlődés,
összehasonlítjuk minden fajnak kezdetleges állapotát azzal, amivé a
következő fajnak kezdetleges állapotában lesz; így azután annak alapján,
hogy egyik fokozat a másikig több, kevesebb vagy ugyanolyan fokú
intenzitást mutat, megtudjuk mondani, hogy a jelenség halad-e, vagy
visszafejlődik, vagy ugyanabban az állapotban megmarad.

BEFEJEZÉS.

Ennek a módszernek megkülönböztető sajátságait az alábbiakban
foglaljuk össze.
Először is független mindennemű filozófiától. Mivel a szociológia a
nagy filozófiai tanokból származott, megőrizte azt a sajátságát, hogy
valamelyik rendszerre támaszkodik és vele ily módon kapcsolatban van. Így
történt, hogy egymásután pozitivista, evolucionista, majd spiritualista lett,
pedig meg kellett volna elégednie azzal, hogy egyszerűen csak szociológia
legyen. Módszerünket tétovázás nélkül naturalisztikusnak neveznénk, ha ez
a szó csak annyit jelentene, hogy a társadalmi tényeket természetszerűen
megmagyarázhatóknak tekinti; de ebben az esetben a jelző eléggé
felesleges, mert csak azt jelenti, hogy a szociológus tudományos munkát
végez és nem misztikumokat gyárt. De ezt a kitételt visszautasítjuk, ha a
társadalmi dolgok lényegéről szóló tan értelmét adják neki, ha például azt
akarják vele mondani, hogy ezeket vissza lehet vezetni egyéb kozmikus
erőkre. A szociológiának semmi helye nincs a metafizikusokat pártokra
osztó nagy hipotésisek között. Ez éppúgy nincs szabadságában, mint a
determinizmus védelme. Csak annak elismerését követeli, hogy az okság
elve alkalmazható a társadalmi jelenségekre. Ezt az elvet nem mint
racionális szükségességet, hanem csak mint tapasztalati követelményt, mint
a szabályszerű indukció eredményét állította fel. Mivel pedig az oksági
törvény a természet egyéb terrénumain is beigazolódott, úgy hogy uralma
lassanként a fizikából és kémiából az élettanba, majd innen a lélektanba is
átterjedt, jogunk van elfogadni, hogy éppen úgy igaz a társadalomban is.
Hozzátehetjük, hogy ma már ennek a követelménynek alapján végzett
kutatások kezdenek állandósulni. De az a kérdés nincs érintve, hogy az
oksági kapcsolat természete kizár-e minden véletlent.
Magának a filozófiának különben főérdeke a szociológia
felszabadulása. Mert ha a szociológus nem vetkőzi le magáról kellőképpen
a filozófust, a dolgokat csak legáltalánosabb oldalukról tekinti, ott ahol

legjobban hasonlítanak az univerzum egyéb dolgaihoz. Ha pedig az így
felfogott szociológia érdekes tényekkel illusztrálhatná is valamelyik
filozófiát, új szempontokkal nem gazdagíthatná, mert abban a tárgyban,
melyet tanulmányoz, semmi új nincsen. De ha más szakok alapvető tényei
valóban meglelhetők a szociológiában, ezek külön formákat öltenek,
melyek azt a természetet, melynek legfőbb kifejezői, jobban megérthetővé
teszik. Csakhogy ki kell jutniok az általánosságokból és részletes tényekké
kell lenniök, hogy ebből a nézőpontból tekinthessük őket. Így a szociológia
a legeredetibb anyagot fogja a filozófiai elmélkedés számára nyujtani,
abban a mértékben, amint specializálódik. Már az előzményekből sejthető,
hogy az ilyen fogalmak, mint faj. szerv, funkció, egészség, betegség, ok,
cél, mennyire új megvilágításba kerülnek. Vajjon nem az-e a szociológia
rendeltetése, hogy teljes képét adja egy gondolatnak, az asszociáció
gondolatának, mely alapja lehet valamely pszichológiának, sőt egy egész
filozófiának?
Módszerünk a gyakorlati tanokkal szemben ugyanazt a függetlenséget
ajánlja és teszi lehetővé. Az így értelmezett szociológia nem lesz sem
individualista, sem kommunista, sem szocialista e szóknak közönséges
értelmében. Ezeket a teoriákat elvben nem ismeri el, s nem tulajdonít nekik
tudományos értéket, mert közvetlenül céljuk a tények reformálása, nem
kifejezése. Ha mégis érdeklődik irántuk, ez csak abban a mértékben
történik, ameddig társadalmi tényeket lát bennük, amelyek segítségére
lehetnek a szociális valóság megértésében, minthogy a társadalom
szükségleteit fejezi ki. A gyakorlati kérdésekkel szemben még sincs mindig
érdeknélküliségre kötelezve. Ellenkezőleg, észrevehető volt az az állandó
törekvésünk, hogy a módszernek olyan irányt adjunk, mely gyakorlati célt
is szolgálhat. Szükségképpen kutatásainak céljánál találkozik e kérdésekkel.
Hogy ezek a kérdések éppen most merülnek fel és épp ezért a tények és
nem hangulat alapján oldódnak k meg, már ebből látható, hogy a
szociológus szempontjából egészen más határok közé kell, hogy
állíttassanak, mint a tömeg szempontjából, és hogy az egyebekben csak
részleges megoldások, amiket nyújthat, nem egyeznek meg eggyel sem
pontosan azok közül, amelyeknél a pártok megállapodhatnak. A szociológia
szerepe ebből a szempontból éppen az, hogy felszabadítson bennünket
minden párttól, nemcsak úgy, hogy tant állítson a tannal szemben, hanem
hogy e kérdésekkel külön álláspontot állítson szembe, amelyet csak a

tudomány adhat meg a dolgokkal való közvetlen érintkezése folytán. És
valóban csak a tudomány taníthat meg bennünket arra, hogy a történelmi
intézményeket fetisizmus nélkül tisztelettel tárgyaljuk, éreztetvén velünk
egyszersmind szükséges és múlékony voltukat, ellenálló erejüket és
rendkívüli változékonyságukat.
Másodszor a mi módszerünk tárgyilagos. Teljesen az a gondolat
uralkodik rajta, hogy a társadalmi tények dolgok és mint dolgokat kell őket
tárgyalnunk. Kétségtelen, hogy ezt az elvet egy kissé más formában találjuk
meg Comte és Spencer tanai között. De ezek a nagy gondolkodók inkább
elméleti formulát adtak róla, anélkül, hogy azt megvalósították volna. Pedig
hogy az elv holt betű ne maradjon, nem elég hirdetni. Az egész tan alapjává
kellene tenni, amit a kutató akkor tesz magáévá, amikor kutatásait
megkezdi, s amely őt egész útján lépésről-lépésre követi. Ennek a tannak
felállítása volt törekvésünk célja. Kimutattuk, hogyan kell a szociológusnak
a hagyományos előítéleteket kiküszöbölni, hogy magukat a tényeket állítsa
helyükre; hogyan kell a tényeket legobjektivebb sajátságaik alapján
megragadni; mi módon kell bennük magukban keresni a módját annak,
hogy egészségesekre és kórosokra oszthassuk őket; végre mi módon legyen
ez az elv úgy a magyarázatoknál, mint a magyarázatok felülbírálásánál
irányadó. Mert ha birtokában vagyunk annak az érzelemnek, hogy
dolgokkal állunk szemben, nem gondolunk többé arra, hogy hasznossági
szempontok vagy bármiféle más meggondolás szerint magyarázzuk őket.
Nagyon jól megértjük azt a távolságot, ami az ilyen okok és az ilyen
okozatok között van. A dolog erő, amit csak egy másik erő hozhat létre.
Kutatjuk tehát azokat az energiákat, melyek létre tudják őket hozni, hogy
számot vessünk a társadalmi tényekkel. Nemcsak a magyarázatok mások,
hanem máskép történik a bizonyítás is, vagy még inkább csak most van arra
szükség, hogy bizonyítsunk. Ha a szociológiai jelenségeket csak
objektiválódott eszmék rendszerének tekintjük, logikus rendben való
átgondolásuk magyarázatukat jelenti, sőt ez a magyarázat már maga a
bizonyítás; legfeljebb csak példákkal való támogatásnak van helye.
Ellenkező esetben csak módszeres tapasztalatok tudják a dolgokról a titkot
lerántani.
De ha a társadalmi tényeket dolgoknak tekintjük, de mindig társadalmi
dolgoknak. Ez a harmadik jellemvonása módszerünknek, mely kizárólag
szociológiaivá teszi. Gyakran úgy látszott, hogy ezek a jelenségek

rendkívüli összetettségüknél fogva a tudomány számára vagy
megközelíthetetlenek, vagy csak úgy vehetők tudományos vizsgálat alá, ha
visszavezettetnek az elemi, t. i. a pszichikai vagy organikus feltételekre,
vagyis kivetkőztetnek eredeti természetükből. Mi ellenkezőleg, annak a
megállapítását vállaltuk magunkra, hogy lehetséges a tényeket
tudományosan tárgyalni, anélkül, hogy specifikus jellemvonásuktól
megfosztanók őket. Sőt tiltakoztunk az ellen, hogy e jelenségek sui generis
anyagiatlanságát, mely őket jellemzi, a lélektani jelenségek mégis már
komplex anyagiatlanságára visszavezessék. Még nagyobb okból
tartózkodunk attól, hogy a szociológiát, az olasz iskola példájára az
organizált anyag általános tulajdonságaiba olvasszuk.75) Kimutattuk, hogy a
társadalmi tényt csak egy másik társadalmi ténnyel lehet megmagyarázni, s
ugyanakkor a belső társadalmi miliőt jelölvén a kollektiv fejlődés
főmozgatójának, bebizonyítottuk a magyarázat e módjának lehetőségét. A
szociológia nem függeléke egyetlen más tudománynak sem; magában
különálló és autonom tudomány és a társadalmi valóság specialitása iránt
való érzék annyira szükséges a szociológusnál, hogy csak külön
szociológiai képzettség készítheti őt elő a társadalmi tények megértésére.
Azt hisszük, hogy ez a haladás a legfontosabb azok között, amit a
szociológiának még meg kell tennie. Természetesen, amikor egy tudomány
keletkezőben van, hogy ezt megalkossuk, kénytelenek vagyunk az egyedüli
mintaképekre, a már kialakult tudományokra hivatkozni. Itt van a kész
tapasztalatok kincse, amit esztelenség volna hasznunkra nem fordítani.
Különben egy tudományt csak akkor lehet végérvényesen megállapodottnak
tekinteni, ha odáig jutott, hogy független egyéniségre tett szert. Mert
létjogosultsága csak akkor van, ha olyan tények szolgálnak neki anyagul
melyekkel más tudományok nem foglalkoznak Az pedig lehetetlenség, hogy
ugyanazok a fogalmak hasonló módon megegyezzenek különböző
természetű dolgokkal.
Így gondoljuk mi a szociológiai módszer elveit.
Azt lehetne talán gondolni, hogy ez a szabályrendszer
hasznavehetetlenül van összeállítva, ha összehasonlítjuk az eddig általában
követett eljárásokkal. Mindez az elővigyázati apparátus fárasztónak
látszhatik egy olyan tudománynál, mely eddig azoktól, kik ráadták
magukat, alig követelt mást, mint általános és filozófiai készültséget.

Valóban bizonyos, hogy az ilyen módszernek, ha átviszik a gyakorlatba,
aligha lesz az az eredménye, hogy a társadalmi dolgok érdekességét
népszerűsítse. Ha a megelőző bevezetés feltételeként azt követeljük az
emberektől, hogy mondjanak le azokról a fogalmakról, melyeket eddig
szoktak volt a dolgoknak egyik rendjére alkalmazni és ezeket újból
gondolják át, nem számíthatunk arra, hogy sok követőt nyerünk meg
magunknak. De nem is erre a célra törekszünk. Ellenkezőleg azt hisszük,
hogy már eljött az ideje annak, hogy a szociológia lemondjon a világi
sikerről, s felvegye, hogy úgy mondjuk, a többi tudományok exoterikus
jellegét. Így méltóságban és tekintélyben nyeri el azt, amit népszerűségben
elvesztett. Mert addig, míg a pártok tusájába ártja magát, míg megelégszik
azzal, hogy nagyobb logikával dolgozza ki a közönséges eszméket, mint a
tömeg, s így semmi külön igénnyel nem áll elő, nincs joga fennen
hangoztatni, hogy az előítéleteket és szenvedélyeket elhallgattatja.
Bizonyára messze van még az az idő, hogy ez a szerepe eredményes legyen;
de már most rajta kell lennünk, hogy olyan helyzetbe hozzuk, hogy ennek a
feladatnak egykor megfelelhessen.

Lábjegyzetek.
1) A logika rendszere VI. k. VII–XII. f.
2) Comte, V. 2. ed. 294–355. p.
3) Ezzel még nem akarjuk azt mondani, hogy minden kényszer szabályszerű. A
továbbiakban majd visszatérünk erre a kérdésre.
4) Az öngyilkosságot nem minden korban követik el, és gyakorisága nem
minden korban egyenlő.
5) Látjuk, hogy a társadalmi ténynek ez a meghatározása mennyire eltér attól,
amelyen Tarde elmés rendszere alapszik. Mindenekelőtt ki kell jelentenünk,
hogy kutatásaink semmiképen sem igazolják az utánzásnak azt a túlnyomó
befolyását, mit ennek Tarde a kollektiv tények eredetében tulajdonít. Azonkívül
az előbbi meghatározásból, mely nem elmélet, hanem csak egyszerű
összefoglalása annak, amit a megfigyelés közvetlenül nyujt, az is következik,
hogy az utánzás nemcsak hogy nem fejezi ki mindig, de nem is foglalja magában
sohasem azt, ami a társadalmi tényben lényeges és jellemző. Kétségtelen, hogy
minden társadalmi tény utánzás, s mint már megjegyeztük, megvan benne a
törekvés, hogy általános legyen, de ez azért van, mert társadalmi, más szóval:
kötelező. A terjedésre való képesség nem oka, hanem következménye társadalmi
karakterének. Ha a társadalmi tények ezt a hatást egyedül létesítenék, az
utánzásnak csak az a haszna volna, hogy ha nem is fejthetnénk ki őket, legalább
is meg tudnák határozni. De az egyéni állapot, ha utánzás is, nem szűnik meg
egyéninek lenni. Azonkívül azt a kérdést is felvethetjük, hogy az utánzás szó
alkalmas-e arra, hogy egy kényszerítő befolyással bíró folyamatot jelöljünk vele.
Ezzel a kifejezéssel összezavarunk nagyon különböző jelenségeket, amelyeket el
kellene különíteni.
6) Ezt a közeli rokonságot az élet és a struktura, a szervezet és a funkció között a
szociológiában könnyen meg lehet állapítani, mert a két szélső határ között a
közvetlenül megfigyelhető közbeeső tagoknak egész sora van, s ez megmutatja a
kapcsolatot közöttük. A biológiának nincs meg ez a segédeszköze. De hihető,
hogy ezek közül az elsőnek indukciói alkalmazhatók a másikra és hogy a
szervezetben éppúgy, mint a társadalomban a tények e két fajában csak fokozati
különbség van.
7) Novum organum, I, 26.
8) Novum organum, I, 17.
9) U. o. I, 36.
10) Sociol. (francia ford.) III, 331, 332.

11) U. o. III, 332.
12) Ez a felfogás különben vitás. (L. Division du travail social, II, 2, 4. §.)
13) «Kooperáció tehát nem lehet társadalom nélkül és ez a társadalom létének
célja.» (A szociol. alapelvei, III, 332.)
14) A logika rendszere III. f.
15) Ez az eljárás a nemzetgazdasági írók terminológiájából következik. Folyton
az eszmékről, a takarékosság, a haszon, a járadék, a költség eszméjéről van szó
(L. Gide, Principes d’économie politique, III. k. I. f. 1. §; II. f. 1. §; III. f. 1. §.).
16) Igaz, hogy a társadalmi tények összetettsége ezt a tudományt nagyon
nehézzé teszi. De a szociológia kárpótlásul, épen azért, mert a legifjabb, hasznot
húzhat minden alsóbbrendű tudomány eredményéből és iskoláikban tanul. Az
elért eredményeknek ez a hasznosítása csak siettetni fogja fejlődését.
17) Darmesteter, Les prophètes d’Israël, 9. l.
18) A gyakorlatban mindig a közismert fogalomból és szóból indulnak ki. Azt
kutatják, hogy azok közt a dolgok közt, amit ez a szó homályosan megjelöl,
nincs-e olyan, melynek közös külső tulajdonságai vannak. Ha ilyenek akadnak
és ha a rokon tények csoportja által formált fogalom egybevág a közönséges
fogalommal, ha nem is teljesen (ami ritka), de legalább is nagyrészben, akkor az
elsőt ugyanazzal a szóval jelölhetjük, amivel a másodikat és a tudományban
megtarthatjuk a közönséges beszédben használt kifejezést. De ha nagy a
különbség és ha a közönséges fogalom különböző nagyszámú fogalmat kever
össze, új és külön kifejezéseket kell alkotni.
19) A meghatározás hiánya néha már arra az állításra vezetett, hogy a
demokrácia éppúgy megtalálható a történelmi fejlődés kezdetén, mint végén. Az
igazság az, hogy a kezdetleges és a mai demokrácia egymástól nagyon
különbözik.
20) L. Lubbock, Les orignes de la civilisation, VIII. f. – Még általánosabb az a
nem kevésbbé hamis állítás, hogy a régi vallások vagy erkölcsnélküliek, vagy
erkölcstelenek. Az igazság az, hogy megvan nekik a saját erkölcsük.
21) Ha pl. okunk van feltételezni, hogy a jog bizonyos adott esetben a társadalmi
viszonyoknak nem valódi állapotát fejezi ki és így ez az eljárás nem helyes.
22) L. Division du travail social, I. k.
23) V. ö. a Bevezetés a család szociológiájába c. értekezésünket, Annales de la
Faculté des lettres de Bordeaux, 1889. évf.
24) Itt el lehet különítenünk a betegséget a monstrozitástól. Ez csak a térben való
kivétel. Csak a faj átlagában fordul elő. De ahol előfordul, az egyének egész
életén keresztül tart. Látható, hogy a tények e két rendje csak fokozatban
különbözik és lényegében ugyanazon természetű. A határok közöttük nagyon
határozatlanok, mert a betegség nem lehet állandó, a monstrozitás pedig nem
alakulhat át. Akkor sem lehet őket teljesen elválasztani, amikor már
meghatároztuk. A különbség köztük nem lehet kategórikusabb, mint a

morfológia és a fiziológia között, mert végeredményben a beteg fiziológiailag
abnormális és a korcsszülött anatómiailag abnormális.
25) Például a vadember az egészséges civilizált ember elfinomult
emésztőszerveivel és fejlett idegrendszerével a saját környezetében beteg lenne.
26) Fejtegetésünknek ezt a részét megrövidítjük; mert itt a társadalmi tényekre
vonatkozólag csak azt ismételhetjük, amit már más helyen az erkölcsi tényeknek
normális és abnormálisra való megkülönböztetésénél mondottunk. (L. Division
du travail social, 33–39. l.).
27) Igaz, hogy Garofalo megpróbálta a betegest az abnormistól
megkülönböztetni (Criminologia 109–110. l.). De a két bizonyíték, amelyre e
megkülönböztetést alapítja, a következő: 1. A betegség szó mindig olyan
állapotot jelent, amely a szervezet egész vagy részleges lerombolására törekszik;
ha rombolás nincs, van gyógyulás, soha sincs állandóság, mint legtöbb
anomáliánál. De láttuk, hogy a rendellenes is az esetek átlagában az életet
fenyegető veszedelem. Igaz, hogy nem mindig van így; de a betegséget magában
foglaló veszély az esetek legnagyobb részénél fellép. Ami pedig a beteget
megkülönböztető állandóság hiányát illeti, itt nem vették figyelembe a krónikus
betegségeket és elkülönítették a rendellenest a pathológikustól. A
korcsképződmények állandók. 2. A rendes és rendellenes fajok szerint változnak
– mondják –, míg a különbség a fiziológikus és pathológikus között az egész
genus homo-ra érvényes. Kimutattuk az ellenkezőjét: hogy ami betegség a
vadnál, nem az a civilizáltnál. Az egészség fizikai feltételei környezetek szerint
változnak.
28) Igaz, hogy fel lehetne vetni azt a kérdést, hogy egy jelenség nem azért
hasznos-e, mert szükségképen az általános életfeltételekből ered. Ezt a filozófiai
kérdést nem tárgyalhatjuk, de az alábbiakban érinteni fogjuk.
29) Erre nézve l. azt a megjegyzést, melyet a Revue philosophiqueban a
szocializmus meghatározásáról tettünk közé (1893, novemberi szám).
30) A segmentaire társadalmak, nevezetesen a territoriális alapon levő
segmentaire társadalmak azok, amelyeknél a tulajdonképeni tagozódás megfelel
a területi beosztásnak. (L. Division du travail social 189–210. l.)
31) Bizonyos esetekben kissé eltérőleg járhatunk el és megállapíthatjuk, hogy
vajjon egy ténynél, amelynek normális jellege kétséges, igazolt-e ez a kétség,
vagy nem, és közben kimutatjuk, hogy közvetlenül hozzákapcsolódik a
megfigyelt társadalmi típusnak belső fejlődéséhez, sőt még az egyetemes
társadalmi fejlődéshez is, vagy ellenkezőleg, egyiknek is másiknak is
ellentmond. Ilyen módon be tudtuk bizonyítani, hogy a vallásos hiedelmeknek,
vagy általánosabban szólva, a kollektiv érzelmeknek kollektiv tartalommal való
együttes hanyatlása, csak normális. Kimutattuk, hogy ez a hanyatlás mindinkább
növekszik abban a mértékben, amint a társadalmak a mai típushoz közelednek és
másrészről amint ez a típus mindinkább fejlődik (Division du travail social 73–
182. l.). Alapjában ez a módszer csak egyes esete az előbbinek. Mert ha ennek a
jelenségnek normális volta ilyen módon megállapítható, akkor azonnal világos,
hogy kapcsolatban van kollektiv életünk legáltalánosabb feltételeivel. Ha a
vallásos tudat visszafejlődése annál erősebb, minél határozottabb a mi
társadalmunk alkata, önként következik, hogy ez nem véletlen, hanem a mi

társadalmi környezetünk alkatából következik és minthogy ez utóbbinak egyes
jellemvonásai ma bizonyára fejlettebbek, mint egykor, csupán csak normális,
hogy a tőle függő jelenségek is intenzivebbek. Ez a módszer az előbbitől csak
abban különbözik, hogy azok a feltételek, amelyek a jelenség általánosságát
megfejtik és igazolják, következtetések és nem közvetlen megfigyelések.
Tudjuk, hogy ez a társadalmi környezet természetéből származik, anélkül, hogy
tudnánk, hogy hogyan és mi módon.
32) Azt az ellenvetést lehetne tenni, hogy a normális típus megalkotása nem az
elérhető legfőbb cél s hogy ezt figyelmen kívül hagyhassuk, a tudományt is
figyelmen kívül kell hagynunk. Ezt a kérdést itt ex professo nem tárgyalhatván,
csak a következőket jegyezzük meg: 1. ez csak elméleti, mert a valóságban a
normális típus, az egészséges állapot oly nehezen valósítható meg és érhető el,
hogy a képzeletnek nem kell azon fáradni, hogy valami jobbat keressen; 2. hogy
ezek javítások, objektive előnyösebbek ugyan, de subjektive nem
kívánatosabbak. S mivelhogy semmiféle szemmel nem látható, vagy jelenlegi
célnak nem felelnek meg, semmiben sem járulnak hozzá a boldogsághoz, és ha
valamely célnak megfelelnek, ez azért van, mert a normális típus
megvalósíthatatlan; 3. végre, hogy a normális típuson javíthassunk, meg kell
ismernünk. Mindenesetre csak akkor hagyhatjuk figyelmen kívül a tudományt,
ha erre támaszkodunk.
33) Hogy a bűn normális szociológiai jelenség, abból nem következik, hogy a
bűnöző biológiai vagy lélektani szempontból normálisan alkotott egyén. Ez a két
kérdés függetler egymástól. Ezt az össze nem függést jobban meg fogjuk érteni,
ha később kimutatjuk a különbséget a lélektani és szociológiai tények között.
34) Rágalom, becsületsértés, meggyalázás, csalás stb.
35) Mi magunk is elkövettük ezt a tévedést, hogy bűnösről beszélünk, nem
alkalmazván saját szabályunkat (Division du travail social. 395–396. l.).
36) Abból, hogy a bűn normális szociológiai jelenség, nem következik, hogy az
ember ne irtózzék tőle. A fájdalom éppen ilyen kevéssé kívánatos; az egyes
ember éppúgy gyűlöli a bűnt, mint a társadalom, mégis a normális
pszichológiából ered. Nemcsak szükségképen az élőlény alkatában gyökerezik,
hanem fontos szerepe is van az életben, s ebben nem gátolható. Gondolatunk
félremagyarázása volna azt úgy venni, mint a bűnnek védelmét. Nem is
gondolnánk arra, hogy az ilyen magyarázat ellen tiltakozzunk, ha nem tudnánk,
hogy milyen különös vádaknak, félreértéseknek teszi ki magát az ember, ha az
erkölcsi tények tárgyilagos vizsgálatára vállalkozik és ha erről nem a
mindennapi nyelven beszél.
37) L. Garofalo, Criminologia, 229. l.
38) Ebben a fejezetben kifejtett elméletből néha azt lehetne következtetni, hogy
a kriminalítás emelkedése a XIX. sz. folyamán szerintünk normális jelenség.
Semmi sincs távolabb ettől a gondolattól. Több tény, melyeket már az
öngyilkosság tárgyalásakor (L. Suicide 420 és köv. l.) is felhoztunk, arra a
felfogásra tesz hajlandókká bennünket, hogy ez a növekedés kóros tünet.
Mindenkor lehetséges, hogy a kriminalitás bizonyos formáinak bizonyos
növekedése normális, mert a civilizáció minden állapotának megvan a maga
kriminalitása. De erre nézve csak hipotézisek állíthatók fel.

39) Így nevezem, mert így fordul elő gyakran a történetíróknál, s nem azt
akarom ezzel mondani, hogy mindegyiknél megtalálható.
40) Cours de philos pos., IV, 263.
41) Sociologie, II, 135.
42) «Nem tudjuk mindig pontosan megmondani, mi alkotja az egyszerű
társadalmat» (u. o. 135, 136.).
43) Sociologie, 136.
44) Division du travail social, 189. l.
45) Mindenesetre valószínű, hogy a társadalmak alkotó részei között nem lehet
igen nagy a különbség; különben semmi erkölcsi közösség nem lehetne
közöttük.
46) Ez a római császárság esete, melyre nincs analog eset a történelemben.
47) Mikor e munka első kiadásának ez a fejezete íródott, semmit sem
említettünk arról a módszerről, mely a társadalmakat művelődésük állapota
szerint osztályozza. Akkor valóban nem is volt még hivatásos szociológustól
származó ilyenféle osztályozás, hacsak tán a már kétségkívül elavult Comte-félét
nem tekintjük. Azóta már megjelent több ilyen irányú értekezés, nevezetesen
Vierkandt-é (Die Kulturtypen der Menschheit, Archiv f. Anthropologie, 1898),
Sutherland-é (The Origin and Growth of the Moral Instinct) és Steinmetz-é
(Classification des types sociaux, Année sociologique, III. 43–147. l.).
Mindazonáltal nem akarjuk megvitatásukkal tölteni az időt, mert nem
egyeztethetők össze az ebben a fejezetben kifejtett problémával. Ők nem a
társadalmi fajokat osztályozzák, hanem – ami meglehetős különbség – a
történelmi alakulatokat. Franciaország kezdete óta a civilizációnak
legkülönbözőbb formáin ment át. Kezdődött mint agrárország, majd átment a
kisiparba és kiskereskedelembe, azután a kézműiparba, végre a nagyiparba.
Lehetetlenség elfogadni, hogy ugyanaz a kollektiv egyéniség saját faját
háromszor vagy négyszer változtatni tudja. A fajt a legállandóbb
jellemvonásoknak kell meghatározniok. A gazdaság és technika állapota sokkal
kevésbbé állandó és sokkal inkább összetett jelenségek, semhogy az osztályozás
alapjául szolgálhatnának. Sőt nagyon lehetséges, hogy ugyanaz az ipari,
tudományos és művészeti civilizáció azokban a társadalmakban fordul elő,
melyeknek összetétele nagyon különböző. Japán átveheti a mi művészetünket,
iparunkat, sőt politikai szervezetünket is, de azért más társadalmi fajhoz tartozik,
mint Franciaország és Németország. Hozzátesszük még, hogy ezek a kísérletek
ámbár hivatásos szociológusoktól származnak, csak bizonytalan, vitás és
hasznavehetetlen eredményeket nyujtanak.
48) Cours de philos. pos., IV, 262.
49) Sociologie, III, 336.
50) Division du travail, II. könyv. III. és IV. f.
51) Nem szándékunk itt általános filozófiai kérdéseket fejtegetni, melyeknek itt
nincs helyük. Mégis megjegyezzük, hogy, ha alaposabban utána nézünk, az

oknak és okozatnak ez a reciprocitása módot nyujthatna a tudományos
mechanizmusnak a finalizmussal való összeegyeztetésére, amely a létet, de főleg
az élet fenntartását foglalja magában.
52) Division du travail social, II. k. II. f., főleg a 105. és köv. l.
53) Division du travail social, 52, 53.
54) Division du travail social, 301. és köv.
55) Cours de philos. pos., IV, 333.
56) U. o., 345.
57) U. o., 346.
58) Cours de philos. pos., 346.
59) Principles of Sociology I, 14, 15.
60) U. o., I, 583.
61) U. o., 582.
62) A társadalom a tagok hasznáért van, de a tagok nem a társadalom hasznáért
vannak… A politikai szervezet jogai semmik magukban véve. Azért létesültek,
hogy az azt alkotó egyének jogait képviseljék. (U. o., II, 20.)
63) Most már látjuk, hogy milyen értelemben lehet és kell az egyéni öntudattól
különböző kollektiv öntudatról beszélni. E különbség igazolására nem szükséges
feltételezni az elsőt. Ez külön dolog és külön szóval kell jelölni, mert azok a
körülmények, melyek alkotják, specifikusan eltérnek azoktól, melyek az egyes
öntudatot alkotják. Specifikus karakterük onnan származik, hogy nem
ugyanazokból az elemekből jöttek létre. Az egyik rész a külön vett
organicopsychikus tény természetéből ered, a másik ebbe a nembe tartozó több
lénynek egyesüléséből. Az eredőknél nem maradhat el a különbség, mert az
összetevők különböznek ezen a ponton. A társadalmi tényről szóló
meghatározásunk különben csak más módon jelölte meg ezt a határvonalat.
64) Annál inkább, mert a társadalmi élet előtt is megvan. L. Espinas, Sociétés
animales, 474.
65) Division du travail social, II. k., I. f.
66) A lelki jelenségeknek csak akkor lehetnek társadalmi következményeik,
amikor a társadalmi jelenségekkel bensőleg egyesültek annyira, hogy egyiknek a
hatása a másikéval szükségképen összeolvad. Ez bizonyos socio-psychikus tény
esete. Így a hivatalnok szociális szerv, de egyúttal egyén is. Ebből következik,
hogy ő a társadalmi hatalmat, mellyel rendelkezik, abban az értelemben
használja, amelyet az ő egyéni természete határoz meg, s ily módon befolyást
gyakorolhat a társadalom szervezetére. Így van ez az államférfiaknál és még
nagyobb általánosságban a kiváló embereknél. Ezek még ha nem töltenek is be
társadalmi funkciót, a kollektiv érzelmekből, melyeknek ők tárgyai, tekintélyt
merítenek, amely szintén társadalmi erő és ezt bizonyos mértékben saját eszméik
szolgálatára fordíthatják. De, mint látjuk, ezek nyilvánvalóan csak egyéni

esetlegességek és nem érinthetik a társadalom konstitutiv vonásait, melyek
egyedüli tárgyai a tudománynak. A fentebb említett elv megszorítása tehát nem
nagyjelentőségű a szociológusra nézve.
67) Nem volt igazunk, mikor a munka megosztásáról szóló munkánkban az
anyagi sűrűséget, mint a dynamikai sűrűség biztos kifejezőjét tüntettük fel. Az
előbbinek a másodikkal való helyettesítése mindenesetre teljesen jogosult
mindarra nézve, ami ennek gazdasági hatását foglalja magában, pl. a
munkamegosztás mint pusztán gazdasági tény.
68) Comtenak e kérdésben való álláspontja elég kétértelmű eklekticizmus.
69) Ez az oka, miért nem normális minden kényszer. Mert ez a megjelölés csak
arra vonatkozik, ami a társadalmi felsőbbségnek megfelel, más szóval értelmi és
erkölcsi. De egyik egyén gyakorolja a másikra azért, mert erősebb, mert
gazdagabb, főleg ha ez a gazdagság nem foglalja magában társadalmi értéket,
akkor rendellenes és csak erőszakkal tartható fenn.
70) Elméletünk még nagyobb ellentétben van Hobbes-éval, mint a természetjogi
elmélettel. Mert az utóbbi tan hívei szerint a kollektiv élet csak annyiban
természetes, amennyiben az egyéni természetből levezethető. Szigorúan a
társadalmi szervezetnek csak legáltalánosabb formáit lehet ebből az eredetből
származtatni. Ami a részleteket illeti, ezek olyannyira távol vannak a lélektani
tulajdonságok szélső általánosságától, hogy nem lehet kapcsolatot találni. Ez
tehát ez előtt az iskola előtt ép olyan mesterségesnek látszik, mint ellenfelei
előtt. Szerintünk ellenben minden természetes, még a legsajátságosabb
berendezkedések is, mert a társadalom természetén alapulnak.
71) Cours de philos. pos. IV. 328.
72) A logika rendszere, II, 478.
73) Division du travail social 87. l.
74) A különbségi módszer esetében az ok hiánya kizárja az okozat lehetőségét.
75) Tehát nagyon helytelenül nyilvánították a mi módszerünket
materialisztikusnak.

TARTALOM.

A fordító előszava 5
Bevezetés. A társadalomtudományok módszertanának
kezdetleges állapota. A munka tárgya 15
I. Fejezet. Mi a társadalmi tény? 18

A társadalmi tényt nem lehet annak alapján meghatározni, hogy
valamely társadalomban általános. A társadalmi tény megkülönböztető
jellemvonásai: 1. Külső karaktere az egyéni tudattal szemben. 2.
Kényszerítő ereje, amelyet az egyéni tudatra gyakorol vagy gyakorolni
képes. – Ennek a meghatározásnak alkalmazása az erkölcsi normákra és a
társadalmi áramlatokra. A meghatározás igazolása. Egy másik forma, amely
a társadalmi tényt jellemzi: egyéni megnyilvánulásaitól való függetlensége.
– E jellemvonás alkalmazása az erkölcsre és a társadalmi áramlatokra. – A
társadalmi tény általánossá lesz azért, mert társadalmi, de nem társadalmi
azért, mert általános. Mennyiben függ össze ez a második meghatározás az
elsővel. A társadalmi morfológia tényei minő kapcsolatban vannak
ugyanezzel a meghatározással. – A társadalmi tény általános formája.

II. Fejezet. A társadalmi tények megfigyelésére
vonatkozó szabályok 34

Alapelv: a társadalmi tényeket mint dolgokat kell tárgyalnunk.
I. Az ideologiai alakulat, amelyen az összes tudományok átmennek,
miközben köznapi és gyakorlati életbe vágó fogalmakat dolgoznak ki,
ahelyett, hogy a dolgokat leírnák és megmagyaráznák. – Miért kellett ennek
az állapotnak a szociológiában tovább tartani, mint egyéb tudományokban.
Comte, Spencer szociológiájából és a mai nemzetgazdaságtanból vett
tények és bizonyítékok arra nézve, hogy ez a stádium még nem mult el.

Az okok, hogy ezt elkerüljük: 1 A társadalmi tényeket dolgoknak kell
tekintenünk, mert ezek a tudománynak közvetlen adottságai, míg az
eszmék, minthogy azok ezeknek fejlődéséül tekintetnek, nincsenek
közvetlenül adva. 2. A dolgoknak összes tulajdonságai megvannak bennük.
Ennek a reformnak analóg esetei azzal a reformmal, amelyen
legújabban a lélektan keresztülment. – Okok, melyeknek alapján a jövőben
a szociológia gyors föllendülését remélhetjük.
II. Az előbbi szabályok közvetlen következményei:
1. A tudományból mindennemű hamis fogalmat ki kell küszöbölni. A
misztikus szempont, amely a szabály alkalmazását megakadályozza.
2. Mód, hogy a kutatás pozitiv tárgyát megállapítsuk: A tények
csoportosítása közös külső tulajdonságaik alapján. – Az így alkotott
fogalom viszonya a közönséges fogalomhoz. – Példák arra nézve, hogy
milyen tévedéseknek vagyunk kitéve, ha ezt a szabályt elhanyagoljuk vagy
hamisan alkalmazzuk: Spencer és az ő elmélete a házasságról; Garofalo és
definiciója a bűntényről. Általános tévedés, hogy az alsórendű társadalmak
erkölcsnélküliek. – A kezdő definicióba fölvett tulajdonságok külső volta
nem akadálya a tudományos magyarázatnak.
3. E külső jellemvonásoknak a lehető legtárgyilagosabbaknak kell
lenniök. Hogy ezt elérhessük: A társadalmi tényeket azokon az oldalukon
kell megragadnunk, ahol egyéni nyilvánulásaiktól elkülönítve jelentkeznek.

III. Fejezet. A normális és pathológikus
megkülönböztetésre vonatkozó szabályok 74

E megkülönböztetés elméleti és gyakorlati haszna.
Ennek tudományosan lehetségesnek kell lennie, azért, hogy a
tudománynak magatartásában irányítóul szolgáljon.
I. A közönségesen alkalmazott kritériumok vizsgálata: A fájdalom nem
elhatározó jellemvonása a betegségnek, mert az egészséges állapotnak is
alkatrésze; az életbenmaradásra való kilátást nem csökkenti, mert gyakran
normális dolgok (öregség, szülés) hozzák létre, s nem következik

közvetlenül a betegségből; ez a kritérium igen gyakran nem alkalmazható,
különösen a társadalomtudományban.
A betegséget úgy különböztetjük meg az egészségtől, mint a normálist
az abnormálistól. – A specifikus vagy átlagtípus. – Számot kell vetnünk a
korral, annak megállapítására, hogy a tény normális-e vagy nem.
A kórosnak ez a meghatározása mennyiben vág össze a betegségnek
közkeletű fogalmával. – Az abnormális esetleges; hogyan van, hogy az
abnormális az élőlényt általában alsóbbrendűvé teszi.
II. Annak haszna, ha e módszer eredményeit igazoljuk, olyformán, hogy
valamely tény normális vagyis általános voltának okait fölfedjük. – Ez az
igazolás szükséges, ha oly tényekről van szó, amelyek olyan
társadalmakban fordulnak elő, amelyeknek történelme nem fejeződött be. –
Hogyan van, hogy ez a bizonyíték csak kiegészítésül alkalmazható és csak
másodsorban. – Szabályok.
III. E szabályok alkalmazása egyes esetekre, különösen a bűntény
kérdésére. – Egy bizonyos kriminálitás létezése miért normális jelenség. –
Példák a tévedésekre, melyekbe akkor esünk, ha e szabályokat nem
követjük. – Sőt így maga a tudomány is lehetetlenné válik.

IV. Fejezet. A társadalmi típusok megalkotására
vonatkozó szabályai 109

A normális és abnormális megkülönböztetése magában foglalja a
társadalmi fajok felállítását. – E fajfogalom haszna; közvetítő a genus homo
és a külön társadalmak fogalma között.
I. A monográfiai eljárás nem eszköz ennek a megalkotására. – Ezen a
módon lehetetlen célt érni. – Az ily módon készült osztályozás haszontalan.
– Az alkalmazandó módszer alapelve: a társadalmakat összetételük foka
szerint megkülönböztetni.
II. Az egyszerű társadalom meghatározása: horda. – Példák a
társadalomnak hasonlóval történő egynehány összekapcsolódásai formájára
és az összetett társadalmakéra egymással. – Az így alkotott fajokban

megkülönböztethetünk változatokat, aszerint, hogy az alkotó
szegmentumok összeolvadtak-e vagy nem. – Szabályok.
III. Az elmondottak mennyiben bizonyítják a társadalomfajok létét. – A
faj természetének különbségei az élettanban és a társadalomtudományban.

V. Fejezet. A társadalmi tények megmagyarázására
vonatkozó szabályok 125

I. A közhasználatban levő magyarázatok teleológikus jellege. Valamely
tény haszna létének még nem magyarázata. – E két kérdés kettősségét
bizonyítják az életbenmaradás tényei, a szerv és a funkció függetlensége és
ama szolgálatok különfélesége, melyeket egy és ugyanazon intézmény
egymásután teljesíteni képes. – A causæ efficientes kutatásának
szükségessége a társadalmi tényekben. – Ezeknek az okoknak túlságos nagy
jelentősége van a szociológiában, amit bizonyít a legaprólékosabb
társadalmi szokásokban is nyilvánuló általánosság.
A causa efficienst a funkciótól függetlenül kell meghatározni. – Miért
kell az első kutatásnak ezt a másodikat megelőzni. – Ez utóbbinak haszna.
II. Az általában használatos kifejtési eljárás pszichológiai jellege. – Ez
az eljárás félreismeri a társadalmi tény természetét, a melyet tisztán
pszichikai tényre a definició által nem lehet visszavezetni. – A társadalmi
tények csak társadalmi tények által magyarázhatók.
Mi módon lehetséges ez, jóllehet a társadalomnak csak az egyéni
öntudat az anyaga. – Az asszociáció tényének jelentősége, amely új
reálitásokat teremt. – A szociológia és a pszichológia elkülönítése analog a
biológiáéval és a fizika-kémiai tudományokéval.
Vajjon ez a tétel alkalmazható-e a társadalmi formáció tényére.
Pozitiv viszony a pszichikai és társadalmi tények között. Az előbbiek a
maghatározatlan anyag, melyet a társadalmi faktor általakít; példák. Ha a
szociológusok közvetlen szerepet tulajdonítottak neki a társadalmi élet
keletkezésében, ez csak azért érthető, mert az öntudatállapotokat, amelyek
csak átalakult társadalmi tények, tisztán pszichikai ténynek vették.

Egyéb bizonyítékok e tételnek támogatására: 1. A társadalmi tényeknek
az ethnikai tényezőtől való függetlensége, mely az organikus-pszichikus
rendbe tartozik. 2. A társadalmi fejlődést nem lehet csupán pszichikai
tényekből magyarázni.
Szabályok ehhez a kérdéshez. Minthogy e szabályokat nem méltatták
figyelemre, a szociológiai magyarázatoknak túlságosan általános karaktere
van, s ez őket diszkreditálja. Szükségünk van egy tulajdonképpeni
szociológiai képzettségre.
III. A társadalmi morfológia tényeinek primarius jelentősége van a
szociológiai magyarázatokban: a belső miliő az eredete minden jelentékeny
társadalmi folyamatnak. Különösen fontos szerepe van ebben a miliőben
emberi elemének. A társadalmi probléma mindenekelőtt ama környezet
tulajdonságainak feltalálásában áll, amely a társadalmi jelenségekre hatást
gyakorol. A jellemvonásoknak két fajtája felel meg különösen e feltételnek:
A társadalom térfogata és dinamikus sűrűsége, a szegmentumok
összeolvadásának fokával mérve.
A belső környezet másodlagos tulajdonságai. Viszonyuk az általános
környezethez és az együttes élet részleteihez.
A társadalmi környezet e fogalmának jelentősége. Ha ezt elvetjük, a
szociológia nem lesz képes több okozati viszonyt megállapítani, hanem
csak az egymásutániság viszonyát, amely előre való tudományos
megállapítást nem tesz lehetővé. Comte-ból és Spencer-ből vett példák. E
fogalom jelentősége a tények magyarázásában abban áll, hogy a társadalmi
szokások gyakorlati értéke változhatik, anélkül, hogy önkényes
berendezésektől függne. E kérdésnek a társadalmi típusokhoz való
viszonya.
Az így felfogott társadalmi élet belső okoktól függ.
IV. Ennek a szociológiai felfogásnak általános karaktere. – Hobbes
szerint a pszichikai és a társadalmi között a kapcsolat szintétikus és
mesterséges. Spencer és a nemzetgazdászok szerint természetes és
analitikus; szerintünk természetes és szintétikus. Mennyiben egyeztethetők
össze e tulajdonságok. Általános következtetések.

VI. Fejezet. A bizonyító eljárás szabályai 167

I. Az összehasonlító módszer vagy az indirekt kísérlet a szociológiai
kutatás módszere. Comte úgynevezett történelmi módszerének
hiábavalósága. Felelet Mill ellenvetésére az összehasonlító szociológiai
módszert illetőleg. Ennek az alapelvnek fontossága: ugyanazon hatásnak
mindig ugyanazon ok felel meg.
II. Miért legjobb az összehasonlító módszertani eljárás különböző fajai
közül a párhuzamos variációk módszere: 1. Mert az oksági kapcsolatot
belülről ragadja meg; 2. mert lehetségessé teszi jobb és kritikaibb
bizonyítékok alkalmazását. Mert a szociológia, ámbár egy eljárásra van
korlátozva, egyéb tudományokkal szemben nincs alárendelt helyzetben a
variációk folytán, amellyel rendelkezik. Szükséges, hogy csak a folytonos
és kiterjedt változásokat hasonlítsuk össze és ne az izolált variációkat.
III. E sorok képzésének különböző módjai. Esetek, ahol a sor egyes
tagjait egyetlen társadalomból lehet venni. Esetek, ahol ezek különböző, de
ugyanazon fajú társadalmaktól vehetők. Esetek, ahol a különböző fajokat
össze kell hasonlítani. Miért ez a legáltalánosabb. Az összehasonlító
szociológia maga a szociológia. Elővigyázati rendszabályok bizonyos
tévedések elkerülésére összehasonlítás közben.

Befejezés. E módszer általános jellemvonásai: 185

1. Független mindennemű filozófiától (ez a függetlenség magára a
filozófiára hasznos) és gyakorlati tantól. A szociológia viszonya ezekkel a
tanokkal. A pártokon mi módon tud uralkodni.
2. Tárgyilagossága. A társadalmi tények úgy tekintetnek mint dolgok.
Ez az elv mi módon hatja át az egész módszert.
3. Szociológia karaktere: A társadalmi tények úgy magyaráztatnak meg,
hogy specifikus voltukat megőrzik; a szociológia mint önálló tudomány.
Ennek az önállóságnak birtoka a legfontosabb haladás, amit a szociológia
tehet. Az így tárgyalt szociológia tekintélye nagyobb.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A SZOCIOLÓGIA
MÓDSZERE ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright royalties.
Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license,
apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic
works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and
trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not
be used if you charge for an eBook, except by following the terms of
the trademark license, including paying royalties for use of the Project
Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this
eBook, complying with the trademark license is very easy. You may
use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative
works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks
may be modified and printed and given away—you may do practically
ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S.
copyright law. Redistribution is subject to the trademark license,
especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG™ LICENSE
PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work (or
any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project
Gutenberg License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing
Project Gutenberg electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg electronic
work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept
all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy
all copies of Project Gutenberg electronic works in your possession. If
you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg
electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this
agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom
you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people
who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg electronic works if you follow the terms of this agreement
and help preserve free future access to Project Gutenberg electronic
works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the
collection of Project Gutenberg electronic works. Nearly all the
individual works in the collection are in the public domain in the
United States. If an individual work is unprotected by copyright law in
the United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg mission of promoting free
access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg works
in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project
Gutenberg name associated with the work. You can easily comply with
the terms of this agreement by keeping this work in the same format
with its attached full Project Gutenberg License when you share it
without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate
access to, the full Project Gutenberg License must appear prominently
whenever any copy of a Project Gutenberg work (any work on which
the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase
“Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed,
viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States
and most other parts of the world at no cost and with almost no

restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it
under the terms of the Project Gutenberg™ License included with
this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located
in the United States, you will have to check the laws of the
country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg electronic work is derived
from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a
notice indicating that it is posted with permission of the copyright
holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United
States without paying any fees or charges. If you are redistributing or
providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg”
associated with or appearing on the work, you must comply either with
the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain
permission for the use of the work and the Project Gutenberg
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg License for all works posted
with the permission of the copyright holder found at the beginning of
this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide

access to or distribute copies of a Project Gutenberg work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of
obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg electronic works provided
that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the
use of Project Gutenberg works calculated using the method you
already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the
owner of the Project Gutenberg trademark, but he has agreed to donate
royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days
following each date on which you prepare (or are legally required to
prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly
marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive
Foundation at the address specified in Section 4, “Information about
donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”

• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does
not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You
must require such a user to return or destroy all copies of the works
possessed in a physical medium and discontinue all use of and all
access to other copies of Project Gutenberg™ works.

• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any
money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the

electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
receipt of the work.

• You comply with all other terms of this agreement for free distribution
of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™
electronic work or group of works on different terms than are set forth
in this agreement, you must obtain permission in writing from the
Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the
Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in
Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend
considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and
proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the
Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project
Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be
stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete,
inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES -
Except for the “Right of Replacement or Refund” described in
paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation,
the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party
distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this
agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and
expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO
REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH
OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE
FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY
DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE

LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT,
CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES
EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you
discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it,
you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by
sending a written explanation to the person you received the work
from. If you received the work on a physical medium, you must return
the medium with your written explanation. The person or entity that
provided you with the defective work may elect to provide a
replacement copy in lieu of a refund. If you received the work
electronically, the person or entity providing it to you may choose to
give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu
of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a
refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in
paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED,
INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF
MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If
any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law
of the state applicable to this agreement, the agreement shall be
interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by
the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any
provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the
Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the
Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™
electronic works in accordance with this agreement, and any
volunteers associated with the production, promotion and distribution
of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability,

costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly
from any of the following which you do or cause to occur: (a)
distribution of this or any Project Gutenberg work, (b) alteration,
modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg work,
and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project
Gutenberg

Project Gutenberg is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg’s goals
and ensuring that the Project Gutenberg collection will remain freely
available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation was created to provide a secure and
permanent future for Project Gutenberg and future generations. To
learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation
and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and
the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state
of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue
Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is
64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive
Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S.
federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 41 Watchung Plaza
#516, Montclair NJ 07042, USA, +1 (862) 621-9288. Email contact
links and up to date contact information can be found at the
Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without
widespread public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small
donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax
exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United States.
Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable
effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these
requirements. We do not solicit donations in locations where we have
not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular
state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other

ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg
electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg
concept of a library of electronic works that could be freely shared
with anyone. For forty years, he produced and distributed Project
Gutenberg eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility:
www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg, including
how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive
Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.